Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Szilágyi Domokos: a metafizikus költő - Cs. Gyi- mesi Évával beszélget Szakolczay Lajos
tovább-álmodja magát az ige: / a nyár látható felületeire / ez az én fehérségem amely megtöretett tinéktek ...” Ez a kulcsképe az említett versnek — és az egész kötetre jellemző. Az Igéről (még ha ez nem is a testté lett Ige) a költői Igében szétosztódó szeretetről van itt szó, és amaz áldozatvállalásról, amely nem önmagáért való, hanem a közösségért. Visszatérve a Fagyöngyre, a komolyság, az értékek iránti mély elkötelezettség e verseskönyv darabjaiból is kitetszik. Benne talán a legjobb vers, a már említett Gyöngyöm- társam. A nagy igényű kísérletek közül föltétlenül megemlítendő A fogalmazás kaptatóin, ami az egyik legfontosabb Szilágyi Domokos-i motívum, a „határok” kérdését feszegeti. A határok Szilágyinál filozofikus probléma, a megismerés, a ráció határait jelentik.Költői ars poétikája ugyancsak ezzel kapcsolatos. A fogalmazás kaptatóin valamiképpen kifejezésre is juttatja, hogy a költő mindig a láthatón, a megismerten túli világba teremt hidat a költői szó által, vagyis folytonosan határán járkál a láthatónak és a láthatatlannak. Szilágyi Domokos Palocsayval szemben — aki a konkrétumra, a láthatóra, a tapasztalhatóra, az átérezhetőre teszi a hangsúlyt — mindig az azon túlira figyel. A Gyöngyöm-társamban, mint megannyi versében, ugyan nem kevés szerepjátszás van, mégis komoly elkötelezettségről tanúskodó hitvallást fogalmaz meg: „Nagy vizek partján, édes feleim, / énekeljünk otthont a tájon / Halálig, halálig, halálig csupán. / Csak halálig ne fájjon. / Kiköltözzék az idegenség / szívünkből, feleim édes. / Gyöngyöm-társam, a bosszúálló / Jehova szavaival égess!” Bár a kötet sok versében Szilágyi Domokos, túl a játékon, saját világszemléletének és ars poeticájának kiteljesítésére törekszik, én nem tartom ezt a verssorozatot önmagában olyan jelentősnek. A Búcsú a trópusoktól mint költői csúcsteljesítmény, és mint emberiköltői mélypont, nem fog többet megismétlődni. — A Búcsú a trópusoktól című kötetet taglalva említetted a krisztusi föláldozást. Azt hiszem, minden különbözőség ellenére, Szilágyi itt került legközelebb Dsida Jenőhöz . . . — Igen. Szilágyi Domokos érdekes módon viszonyul a romániai magyar líra történetéhez. Valóban fel lehet fedezni nála, ahogy Pomogáts Béla is megírta, a Nagycsütörtök egyik motívumát. Versében még a csatlakozás szó is szerepel. De van egy olyan kulcsmotívuma a romániai magyar lírának, aminek kapcsán nagyon jól be lehet mutatni, hogy viszonyul az egészhez Szilágyi Domokos. Ez a motívum — ami tulajdonképpen Áprily Lajosnak egy prózai szövegében mutatható ki legelőször — a gyöngykagyló hasonlat. Áprily Lajos 1921-ben, tehát nem sokkal a trianoni fordulat után, a nagyenyedi Bethlen kollégiumban tartott előadást, címe: A produktív fájdalom. A szenvedés teremtő erejéről elmélkedett; vagyis hogy a nagy költők, művészek hogyan tudnak a legmélyebb emberi nyomorúságból is értékteremtő erőt csiholni. Áprily Lajos kapcsolatba hozta ezt a kisebbségi léttel. Alaphasonlata: ahogyan a gyöngykagyló a szenvedés árán igazgyöngyöt teremt, úgy kell valamiképpen az embernek helytállnia a fájdalom ellenére, hogy az teremtő erővé váljon. A motívum többször előfordul, és mindmáig él a romániai magyar irodalomban. Szilágyi Domokosnál is szerepel, mégpedig a Sajtóértekezlet című kötet Ami kell című versében: „hősöket izzadtunk ki magunkból — / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: / akár a gyöngykagyló feleim, / mert szomorú az feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez.” Azt a hagyományt, amelyben a gyöngykagyló és a gyöngykagyló által létrehozott érték mindig eufemizálódott, mindig hősies ténynek látszott, Szilágyi Domokos a fonákjáról mutatja meg. Mert itt izzadtunk, itt szomorúság van, itt mocsok van ... és megmutatja ezt a homok oldaláról. A hagyományokhoz való viszonyát ez nagyon jól érzékelteti. Nem tartozott azon költők közé, akik a transzilvanizmus szellemében értéknek gondolták a szenvedést. Versében tehát nem egyértelmű az áldozat motívuma sem. Véleménye közelebb áll ahhoz a felfogáshoz, miszerint valami nincs rendben abban a világban, amelynek hősökre van szüksége ... Az ember kötelességének tartotta a szabadságot. És nagy veszteségnek vélte, hogy „belőlünk is van fölösleg” — ugyancsak az Ami kellböl idézek —, hogy hősöket teremjünk. Hiszen minden ember egyformán érték. Miért kell az emberek közül valakinek feláldoznia magát másokért? Ő nem tekintette a kényszerűséget hősiességnek. Az nem igazi hősiesség, amikor valakik kényszerből, szolgálatból áldozatot vállalnak másokért. Márpedig a romániai magyar szellemiségben nagyon mélyen benne gyökerezik 46
