Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén

műfordító volt jelen —, a napirendre került, a kölcsönös műfordítások problémáin messze túllépő kérdések őszinte megtárgyalása azonban (személyes emlékeim s a szövegek többszöri újraolvasása alapján bátran állítom!) irodalomtörténeti-művelődéstörténeti, sőt politikatörténeti súlyt biztosít számára. A közös birtok, a magyar—román, a román—magyar viszony alapkérdéseit tárgyaltuk meg, felkért előadók (Dávid Gyula, Veress Zoltán, Gabriel Gafita, illetve Egyed Péter) elemzései alapján. A szárhegyi napok filmjét előhívni

— az esemény közelsége miatt, részben pedig a szubjektivitás vádjának elkerülése végett

— meg sem próbálom (ez holnapi emlékiratokra marad), csupán egy pár kiragadott idézettel (A Hét 1980. 25. és 26., illetve a Korunk 1980. 9. számának alapján) kapcsolom a mi „parlamentünket” az előző nyolcvan esztendő s a Korunk idézett nemzedéki kerékasztalának vitáihoz.

Domokos Géza mint a tábor vezetője, a tanácskozás elnöke, bevezetőjében előlegezte

— bebizonyosodott, hogy megalapozottan — a történeti párhuzamot: „Tanácskozzunk tehát ugyanolyan felelősségtől áthatva, mint ahogyan azt egykor a marosvécsi találkozók résztvevői tették, felülemelkedve belterjes ügyeinken, befogadva minden jó hatást, minden korszerű kezdeményezést.” Huszár Sándor (akkor még A Hét, a bukaresti magyar hetilap főszerkesztőjeként) egy másfajta viszonyítási pontot talált: „Ezek a kérdések az ország jövőjének kérdései: megtalálni a végleges utat a lélekben való egységhez.” A formális román—magyar kapcsolatokkal szemben az érdemieket sürgette itt Huszár, a teljes integrálódás perspektívájában. A prózaíró Bálint Tibor az „egyoldalú szerelemre” figyelmeztette a belelkesült adatközlőket; Beke György pedig egy másik ellentétpárt állított fel, azaz nevezett néven: „ünnepi érintkezés (ez közös)” — „magányos gond” (ez csak a miénk). Én a meghiúsult biharfüredi írótalálkozóra és Szentimrei Jenő azt kommentáló 1936-os cikkére utaltam — s arra, hogy az ügy azóta kevéssé ment előre, sőt az intézményes segédlet ellenére a helyzet bizonyos szempontból rosszabb, mint régen. Gálfalvi György optimistábban fogalmazott. („A romániai magyar irodalom szerencsésnek mondhatja magát, hogy olyan híd oszlopa, amelyen ha nem is mindig zavartalan, de folyamatos a kétirányú forgalom”), Kányádi Sándor viszont önmérsékletre intett („Ami az emlegetett híd-elméletet illeti, az nagyon szép, de bizony az csak egy pallócska, amelyet az irodalomban építgetünk”). Felidézte Kányádi egy székelyudvarhelyi diákköri emlékét, a negyvenes évek elejéről, amikor kötelezően tanulták a magyar iskolában — a fasizmus idején (!) — a román nyelvet; egykori tanára szavait idézte: „Édes gyermekeim, most háború van. De mi évszázadok óta élünk együtt és még sokáig fogunk együtt élni. Meg kell tehát tanulnunk egymás nyelvét, meg kell ismernünk egymás kultúráját, hogy ez az együttélés minél hosszabb és minél zavartalanabb legyen. Az egymáson a hangsúly.”

A szárhegyi tanácskozás harmadik napján került sor a romániai magyar irodalom „külön” dolgaira, Egyed Péter szociológiai alapvetésű előadásában (Irodalmunk és közönsége) s a hozzászólásokban. Itt aztán még kevésbé volt helye az udvariaskodásoknak, a lekerekítő fogalmazásoknak. Bodor Pál nemzetiségi állapotunk új-csángóságáról beszélt. Én ezt (szelídebben) úgy mondottam, hogy amit Sütő András megírt az Anyám könnyű álmot ígérheti, már nem csak a Mezőségre érvényes, hovatovább általánossá válik. Molnár Gusztáv szerint „Határhelyzet az, amelybe eljutottunk”, s ez a nagykorúsodás jele. Csíki László radikálisan vetette föl a kérdést: „Egy sereg ember elhallgatott, elmagányosodott, megalkudott. De lényegesebb az, hogy a legfiatalabbak egyszerűen szembefordultak ezzel a közvetlen előttük lévő nemzedékkel (nem igazi ellenfeleikkel), s függetlenül esztétikai minőségeiktől, kivonulnak. Át kell tehát értékelnünk felfogásunkat az irodalomról. Mert a közvetlen kommunikáció megszűnt.” Beke György a fiatalabbak kritikai szempontjaihoz csatlakozott, de a közelítés lehetőségén gondolkozott el: „Ez a nemzedék a kiábrándulás és a tagadás jegyében indult. Hogy lehet ezt a szakadékot áthidalni? Szükség volna saját fórumra. Mert talán igazuk van. Próbáljuk kitölteni a szakadékot. Valami kötőanyagnak csak kell lennie, mert ha ez megszűnik, vége a kommunikációs lehetőségnek köztük és az olvasó között. Tapasztaljuk, hogy ők is érzékenyek az etnikumra. Talán ez lehetne az a pont, ahol kialakítható a korszerű nemzetiségi tudat. Nyilván ez a tudat vidékenként más

37