Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén
közös birtokért érzett aggodalom, az elvi vitákon túl a közös cselekvés gondja határozta meg. A fiatalok nevében elsőként Molnár Gusztáv tette szóvá a folytonosság újra-megte- remtésének szükségességét — el egészen a Vásárhelyi Találkozóig. („Nagy tévedés volna azt képzelni, hogy 1965-ig vagy 75-ig létezett valami folytonosság, ami aztán hirtelen bizonyos »rajok« jelentkezésével megszakadt. Itt másról van szó. Közelebbi és távolabbi hagyományainkkal kell újra megteremteni a folytonosságot. Elsősorban a különböző világszemléletű, de a közösségükért egyképpen felelősséget vállaló magyar értelmiségiek Vásárhelyi Találkozójával.”) Az „emlékezethiány” pótlását szolgálná az 1944 utáni korszak tényszerű megismertetése. Egyed Péter a nemzedékek közös célrendszerének kialakítását igényelte. A vita középpontjába került kommunikációs különbségek, az idősebbektől bírált, a fiatalok által védelmezett-magyarázott „metanyelv” ürügyén Egyed a lényeghez került közel: „A nagy megrázkódtatások után a közfogalmak szintjén politikai, ideológiai, értelmi szempontból abszolút elfogadhatóan kialakult az — gondolok itt Kós Károlyékra vagy az októbrista emigrációra, később a Magyar Népi Szövetségre —, hogy mit jelent feladatként, célokként, államilag, társadalmilag, érzelmileg eligazodni és integrálódni. Ez a nemzedék [mármint a legfiatalabbaké — K. L.] viszont sok ok miatt — amelyekbe a kérdések tudományos, kritikai taglalásának a hiánya is belejátszik — az integrációt teoretikusan a már említett metanyelven oldotta meg”. A vita összefoglalójában Aradi József (Molnár Gusztáv nyomán) az identitáskeresés fontos vonatkozását emelte ki: „Új ebben az irányulásban az, hogy ezt az önazonosságot nem a régmúltban vagy legalábbis nem elsősorban Bethlen Gábornál vagy Apáczainál, hanem a közvetlen közelmúltunkban keresi.” A kollektiv, hagyományos jelképhasználaton („amely nagy történeti keretszemélyiségeinkre, történeti helyeinkre utal vissza”) s a „morális imperatívuszokon” túlmenő társadalmi prognózist, jövőképet próbált Aradi felvázolni. Ebben a legsúlyosabb — azóta még nyugtalanítóbban időszerű — következtetés így hangzott: „adva van egy nemzet [ti. a román — K. L.], amely egyre jobban fiatalodik, és adva van egy nemzetiség [jelen esetben a magyar], amely az ország különböző részein különféleképpen, de bizonyos helyeken nagyon erőteljesen öregszik.” (Aradi megállapítása főképpen a nemzetiségi értelmiségre érvényes!) Múlt és jövő — ezúttal a nemzetiségi múlt és jövő — tekintetében Aradi József még egy nagyon fontos kérdésre hívta föl a figyelmet: „Bibó István Kelet-Európájában élünk, ahol a szubjektum találkozása saját népével és létével mindig rendkívüli problémákat jelentett a szubjektum számára. Ez az elég tartósnak számító adottság szabta meg, hogy a népi-nemzeti jelképek használata, tehát a népi ideológia mindig a mindenkori hatalmi keretekre támaszkodott, az adott intézményi keretek kihasználására törekedett, az éppen uralkodó ideológiával együttműködve próbálta saját érdekeit képviselni. A nemzetiség vonatkozásában ez sokkal hatványozottabban jelentkezik. Az „együttműködés ethosza« jellemezte azt a nemzedéket is, amelynek a gyermekei most »hőbörgéssel« vádoltatnak. Ez az ethosz mindig az adott intézményi keretek maximális, minőségi kihasználását szorgalmazta, s folyamatosan átörökítette magát az újabb nemzedékekre mindaddig, amíg az egyazon ideológián belüli megújulás lehetőségeivel és alternatíváival lehetett számolni, mindaddig, amíg az adott ideológián belül az újabb és újabb nemzedékek más-más formában — akár nemzedékideológiában — meg tudták fogalmazni saját törekvéseiket, ki tudták fejezni saját érdekeiket és szükségleteiket.” Az ifjúság világméretű identitásválsága tehát ebben a keretben ítélendő meg, az atomizálódott nemzetiség sajátos feltételei között — hangzott a következtetés. Egy társadalmi-nemzetiségi frusztráció példáival, a beszűkülő gyakorlat megvilágításával támasztotta alá a fiatalok fejtegetéseit Domokos Géza, a Krite- rion Könyvkiadó igazgatója — ám korántsem leszerelő célzattal. A cselekvéshez segítő igazságok kimondását támogatta, vállalta. A cselekvés egyik első lépéseként történt meg a Kriterion-írótábor összehívása, 1980. június első napjaira (4—6.), a gyergyószárhegyi egykori ferencrendi kolostorba, amelynek nagyobbik, restaurált szárnyában már évek óta a „Barátság” képzőművészeti tábor működött (nyaranta). Méreteiben nyilván nem versenyezhetett a Vásárhelyi Találkozóval — a harminc-egynéhány meghívott közül mintegy 20 romániai magyar és 6 román író és 36
