Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Barabás Jenő: Belső-ázsiai néprajzi kapcsolataink
borjú az anyja hasát, mire az elrúgta, nem engedte magához, vagy egy billenő lapot illesztettek a fiatal állat orrába, amely lefödte a száját akkor, ha a fejét felemelte, azaz szopni kívánt, viszont szabadon hagyta, ha a fejét lehajtotta, azaz legelni kívánt. Ezt a szellemes szopásgátlót nálunk leginkább billenős palókának hívták, s elterjedt volt különösen a Hortobágyon, Bugacon, illetve mindenütt, ahol nagyobb mérvű külterjes, legeltető állattartás folyt. Ismeretes ez az eszköz Belső-Ázsia pásztorkodó népeinél, pl. a mongoloknál, kalmüköknél, kazakoknál, kirgizeknél. Európában — Magyarországtól eltekintve — a baskíroknál, délfrancia, spanyol és portugál területen. Ez a szokatlannak tűnő délnyugateurópai felbukkanása többféle módon is magyarázható. Feltehetően kizárhatjuk az elemi gondolatot, a párhuzamos feltalálást, az eszköz alkalmazása egyáltalán nem magától értetődő. Sokkal valószínűbb a térbeli terjedés útján történő meghonosodása, amelynek azonban két útvonala is feltételezhető. Jöhetett Európa sztyeppén élő pásztorainak, köztük esetleg a magyaroknak a közvetítésével, amely nyilván olasz, német, francia területeken keresztül történt, csak itt a legeltető állattartás megszűnésével, átalakulásával eltűnt, s csak a kontinens nyugati peremén maradt meg. A peremek hagyományőrzése, konzervatív jellege közismert. De jöhetett Észak-Afrikán keresztül is a Pireneusi-félszigetre, mint ahogy a külterjes állattartás más elemei, vagy egyéb kulturális jelenségek bőven kerültek át Afrikából ezen az úton, nemcsak az arabokkal, hanem már az előttük élt népek révén. Az eddig ismert adatok alapján még nem lehet eldönteni, hogy a terjedés melyik útvonalon történt, esetleg mindkettőn. Teljesen hasonló eredményre jutunk egy másik tárgy vizsgálata kapcsán. Az alföldi pásztorok használtak egy hurokban végződő hosszú kötelet, amelyet a ló nyakára vagy a marha szarvára dobtak, összehúzták, s így fogták ki a ménesből, gulyából az állatot. A szerszám magyar neve pányva vagy árkány, de sokkal ismertebb a spanyol nevén: lasszó. E tárgy belső-ázsiai eredetű, ami egyrészt ottani előfordulásával valószínűsíthető, s az árkány szó eredetével bizonyítható. Ligeti Lajos 1986-ban megjelent monográfiájában (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban) egyenesen kun eredetű szónak tartja. Ismeretes, hogy a kunok all. század közepén jöttek át Belső-Ázsiá- ból Európába, s az árkány szót ezután vettük át tőlük, bár valószínű, hogy a tárgyat pányva, vagy más néven már ismertük. Nincs tudomásunk róla, hogy Európa mely részén honosodott meg, a spanyoloknál mindenesetre. Ide kerülésének útvonala a palókáéhoz hasonló, ami szintén tisztázatlan, de vagy Afrikán, vagy Európán át vezetett. Mindkét tárgy a lovakkal és marhákkal együtt Amerikába is átkerült. A billenős palókát a portugálok honosították meg Brazíliában, az árkányt a spanyolok a maguk nyelvén lasszónak nevezve Argentínában és Észak-Amerikában. Innen került át az amerikai angol nyelvbe s terjedt el az ökörhajcsárok, vagy csikósok körében, akiket cowboy-regények és -filmek ugyanolyan indokolatlan romantikával népszerűsítettek, mint nálunk a betyárokat. Mindenesetre ezek nyomán került vissza a tárgy Európába, most már a mutatványosok, sportolók, gyerekek körébe. A lasszó név nálunk közismert, de az árkányról alighanem kevesen hallottak, s ez nem rendkívüli, de tanulságos szótörténeti jelenség. A török nyelvcsalád népei közül több is áttelepült Belső-Ázsiából Európa keleti, főleg ennek sztyeppéi jellegű részébe. Egy részük megőrizte a nomád, félnomád életformát, más részük letelepülni kényszerült s ha nem is adta fel az állattenyészést, a földművelő tevékenység hangsúlya idővel megnőtt. Több hazai és szovjet régész vallja, hogy a 6-10. század között egyik legfejlettebb földművelő kultúrával a volgai bolgár-törökök rendelkeztek, akiknek azonban az állattartásuk is jelentős volt, s mindkettő termékenyítő hatást gyakorolt a magyar nép létfenntartó tevékenységére, ami a szókincsben jól tükröződik, de régészeti leletekkel is igazolható. Ez a formailag már európai hatás, amely még a kazár kaganátus területén, tehát a Volgától nyugatra is folytatódott, nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem választható el a közvetlen belső-ázsiai érintkezésből származó befolyástól, s aligha követünk el hibát, ha említést teszünk ezekről, mint a közvetett kapcsolat jeleiről. Ugyanígy pontosabban nehezen köthető területhez, sőt időhöz sem az a jelentős iráni hatás, ami nyelvünket, kultúránkat, antropológiai jegyeinket érte. Erről helyesebb csak 70
