Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén

megteremtő történelmi erők úgy, hogy a román népet és a magyar népet együtt segítsék tovább egy magasabb rendű történelmi feladat megvalósítása felé.”

A Vásárhelyi Találkozón elhangzott szöveg — noha bizakodással a változásban — e kötelezettségekkel és reményekkel ellentétes helyzetet rajzolt fel, egy megszülető demokráciától várva, hogy „eldobja magától a vak és zsákutcába vezető nemzeti kizárólagossági ábrándokat”. Egyelőre viszont az előadónak, az erdélyi magyar ifjúság hivatott szószólójának ezt kell megállapítania: „Mi méltatlannak tartjuk a megnagyobbodott Romániához azt, hogy a világháború befejezése után, amely neki álmai beteljesedését hozta meg, tovább folytassa a háborút velünk és ellenünk, kormányzata alá került kisebbségi magyarsággal. Céltalannak és hiú kísérletnek tartunk minden erőszakos elnemzetlenítési törekvést. Erőszakos eszközökkel letördelhetnek darabokat népiségünk számbeli állományából, amit azonban így elveszíthetünk, sokszorosan pótolva látjuk azoknak a népi elemeknek a nemzeti küzdelemhez való csatlakozásával, amelyek eddig nem az ilyen küzdelemben látták első teendőjüket. A nemzeti jogok védelme, éppen az ellenünk irányuló támadások miatt, első helyre került az általános emberi jogokért folytatott európai küzdelemben, mert bebizonyosodott, itt a mi sorsunkban is, hogy az anyanyelv és az anyanyelvben megnyilatkozó nemzeti kultúra felmérhetetlen értékű vagyontétel, amelynek erőszakos elvételére irányuló kísérletek szükségszerűen kovácsolnak szilárd egységbe egymással egyébként ellentétes érdekű társadalmi osztályokat is.”

Az idézett helyzetértékelés és megoldáskeresés lényege a Vásárhelyi Találkozó határozatai közé, az ún. Hitvallásba is bekerült, a következőképpen: „Mi annak előrebocsátásával, hogy a közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, amelynek a romániai magyarság is alkotó része, igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásából született gyulafehérvári határozataira, valamint a békeszerződések kiegészítő részét képező kisebbségi szerződésre alapítjuk. A Marosvásárhelyen összegyűlt fiatalság egy szabadságát szerető nép nyíltságával fordul a nemzeti álmaiban beteljesült és Gyulafehérvár magas szelleméhez felemelkedni tudott román néphez és irányítóihoz, hogy az élet- és az emberi jogaiban veszélyeztetett magyarság számára találja meg azt a módot, amely a lelki kibéküléshez, egymás becsületes megértéséhez vezet, és a történelmi egymásrautaltságban élő két nép számára a szabad testvéri együttélés lehetőségeit megteremti. Óhajtjuk ezt annál is inkább, mert meggyőződésünk szerint a román és magyar népre a Duna-medencében magasabb rendű közös hivatás vár.” (Emlékiratában Kacsó megjegyzi: „Olvasván és leírván ezt a szöveget, Balogh Edgár akkori hangja cseng a fülemben, amint ott, a szövegező bizottságban felolvassa.”) A Vásárhelyi Találkozó Hitvallásában természetesen minden jelentősebb megtárgyalt kérdés szerepel, az egység, az építő munka, az intézmények, a nevelés, a gazdasági lehetőségek és gazdaságpolitika, az iskolaügy, a sajtó, az irodalom stb. (Érdekes, tanulságos volna az összevetés a még régi keretek közt megtartott, 1902-es Székely Kongresszussal!) A közös birtokról felelősen gondolkodó ifjúsági parlament sikeres történelmi vizsgájának dokumentuma ez a záróhatározat, amelyet ma olvasva, megértjük a Magyar Kisebbség lelkes összegezését a Vásárhelyi Találkozóról; a rákövetkező hónapok, évek, a II. világháború s a fasizmus uralma, az újra kiéleződött nemzeti-nemzetiségi ellentétek ismeretében persze korlátozott érvényűnek mondhatjuk az „újjászületés órájának” 1937 októberére történő rögzítését (mint ahogy a későbbi ilyenszerű „újjászületés”- rögzítések is illuzórikusak voltak), tény azonban, hogy nem alaptalanul ünnepelt akkor a Hitel és a Brassói Lapok, a Független Újság és az Ifjú Erdély, a Prágai Magyar Hírlap, az Ellenzék és a Budapesti Hírlap, az Erdélyi Helikon és a Magyar Út — Féja Géza, Kemény János és Ligeti Ernő. Ligeti írta le: a Találkozó erőt mutatott a többség felé, de a román sajtó mégis kiolvashatta belőle a békés történelmi együttműködéshez szükséges lojalitást.

Az új — a század időszámításában nemegyszer fordulónak tekintett ötödik — évtized, az oly változó jelentésű „negyvenes évek” tanúságtételeit a birtokhatárok és birtokszemlélet dolgában korántsem lehet annyira magától értetődően számba venni, mint lehetett a

32