Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén
harmincas évekét. A többszöri hatalomváltozás, Erdély időleges megosztottsága Észak- és Dél-Erdélyre, majd a népi demokráciának nevezett időszak tagolatlansága, illetve a történészek által érdemben még el nem végzett tagolása nehezíti meg, hogy kiválasszuk a korra és a térség magyarságának felfogására, magatartására jellemző mozzanatot, amely — „cseppben a tenger” — tükrözze birtokon-belüliek, birtokon-kívüliek véleményét a Vásárhelyi Találkozón oly határozottan megfogalmazott kérdésekben. E korszak irodalomtörténete a legkevésbé kidolgozott (politikatörténete még elnagyoltabb). Meg lehetne találni természetesen a különböző napi- és hetilapok hasábjain, folyóiratokban az „egységes” meg „visszatért” felcímű ankétokat s a négy-öt évvel későbbi (újra), „felszabadult” nyilatkozatokat is — részben ugyanazon résztvevőkkel. Feltérképezésüket, az egész terepével együtt, indokolt azonban alaposabban előkészíteni. Egyetlen kivételt mégis tegyünk. A kolozsvári Termés, Szabédi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Bözödi György és Asztalos István negyedévi folyóirata az 1943. nyári és őszi számban Elvek, gondolatok cím alatt országos hírű írókat, tudósokat szólaltatott meg — az akkori országegészben gondolkozva, ám különös súlyt adva Erdély múltjának-jelenének s a magyar—román viszonynak. A lap fő irányának megfelelően a szerkesztőségi kérdések jelentős része közvetlenül tükröz egy romantikaellenes történelemszemléletet; összhangban a Termés fiatalon elhunyt, kivételes tehetségű történész-munkatársának, Mikecs Lászlónak a folyóiratban közölt tanulmányaival, egy antiromantikus, nacionalizmusellenes, józan múltértékelés érvényesült például a régész László Gyula és Tamás Lajos, a román nyelv kolozsvári, illetve budapesti egyetemi tanára válaszaiban. Néhány megkérdezett szövege, pontosabban már a nekik szögezett kérdés — közvetve vagy közvetlenül — a Vásárhelyi Találkozón fölvetődött gondolatok folytatásának, továbbgondolásának minő- sithető, változott történelmi helyzetben. Féja Géza, Kós Károly, Nagy István s az említett Tamás Lajos (részben László Gyula is) a nemzeti-nemzetiségi lét ellentmondásaira, megoldás-lehetőségeire keresi a választ, a szerkesztőségi elváráshoz igazodva, leszállva tehát az „elviesség” távoli régióiból ide, erre a földre. Féját az önkormányzat elvének érvényesítéséről kérdezik meg, s a felelet egyaránt kitér a szociális és a nemzetiségi szempontokra. Féja Géza a totális központosítással szemben az önkormányzatot tartja a lehetséges úrnak egyén és közösség kívánatos összhangjának, egyensúlyának megteremtésére; szerinte a nemzetiségi kérdés is csak önkormányzati rendszer alapján oldható meg: „Ugyanis, ha a helyi közösségek maguk rendezik ezt a kérdést, akkor komoly remény nyílik a megoldásra, mert az együttélés és az egymásrautaltság a békés megoldás legjobb segítőtársai.” A válasz visszakapcsol a történelemhez, 1848-hoz, az akkori és későbbi reményekhez (illúziókhoz). „Kossuth úgy vélte — emlékeztet Féja —, hogy a tiszta és tökéletes önkormányzatban élő népek hajlamosak széles emberi föderációk alkotására. A központosítás imperializmushoz és öldöklő háborúkhoz vezet, az önkormányzat föderációhoz és termékeny emberi békéhez. Kossuth világtávlatot adott az ősi magyar önkormányzati elvnek, s a 48-as szabadságharc emigrációjának szellemi légkörében született meg a dunai népek föderációjának eszméje, melyet Kossuth azután beágyazott a magyar történelmi gondolatba.” Kós Károly személyes erdélyi — transzilván — tapasztalatai alapján nyilatkozhatott a népek együttélésének elvéről és gyakorlatáról. A Termés szerkesztői Kós-idézeteket szőttek a személyre szabott kérdésbe (a kérdés önmagában véve is állásfoglalás, legalábbis irányjelzés — a keresésben!). Egy „transzilvánnak” igazán nem nevezhető politikai konjunktúrában kifejezetten provokatívnak hathatott egy ilyenfajta felvezetés. „Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csoda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi — mert megőrizheti — a maga különváló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is vészén fel.” S az Erdély cimű kultúrtörténeti vázlatból tovább idézve: „A história szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben, akik azt a jövőben vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott 33
