Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén

tes része, hogy e vélemény (időbeli) közelében az ellenkező véglettel is találkozunk. A Helikon „Fiatal magyarok” ankétjában Hevesi András, a Sorbonne-ról (Budapestre) hazatért ifjú prózaíró, a Budapesti Hírlap munkatársa így nyilatkozik: „Tisztázni kell a »magyar átok« különös, barbár miszticizmusát, melyet a mai nemzedék, sajnos úgy kérődz fel, mint egy kényszerképzetet, a fajiság egészségtelen és félművelt tömjénezését és azt a durva és felületes optimizmust, mely Ady prófétaszavai, tragikus gesztusai mögött rejtőzik, midőn a magyar faj természetes, ősi képességeit százszorosán túlbecsülve, a »harminc- millió magyar«-nál sokkal kártékonyabb illúzióknak lökte oda Magyarországot. Le kell számolni azzal a nacionalizmussal, amely egy romantikus evolucionizmus misztikus fogalmain épül föl: a faj csodálatos életerején, korlátlan lehetőségein, rejtett kincsein és más efféléken; amely öröklött organizáció helyett az egyének képességeiben bizakodik; amely a jövőbe bámul, ahelyett, hogy átélné a hagyományok eleven folyamatát. Ez volna feladatunk kritikai része.” Meglepő, hogy az „öregek”, az előző nemzedék ellen lázadó Hevesi — ugyanabból a nemzedékből való magyar írót nevez meg példaképeként („akkor is, ha ő nem vállal minket”): Babits Mihályt... (Egyébként Babits jegyzi az Erdélyi Helikon szóban forgó számának vezéresszéjét, Európaiság és regionálizmus címmel.)

Két — pontosabban, az Ignotus Páléval, három — olyan nyilatkozat olvasható még e Helikon-füzetben, amelyekben „a világháború utáni idők neveltjei” lényegében függetlenítik magukat a nemzeti szempontoktól, tagadásuk, keresésük iránya a „birtokon-kívüli- ség” traumájából magyarázható. Illyés Gyula, az egyik nyilatkozattevő, ki is jelenti: „Fiatal fővel, tehát a legbefolyásolhatóbb korban tanúja voltam egy ország morális és fizikai szétbomlásának, a legnagyobb emberi ideák elbukásának.” József Attila helikoni válaszában is hasonló kiábrándultság munkál. („Az értékek és igazságok elhagyatottsága miatt kétségbeesnem pedig oktalanság volna: azok, akár akarjuk, akár nem, önmaguktól is rengő virágzásba pattannak, mint isten tekintetére a rózsaliget.”) Válságkorszakuk előtt és után a nemzetközi és nemzeti közösség különböző változatainak igenlését gazdagon mutatja ki a szakirodalom mind József Attila, mind Illyés Gyula életművében; az idézett epizód ilyenformán főképpen mint korjellemzés figyelemre méltó.

Ugyanígy kell értékelnünk az „utódállamokba”, azaz kisebbségi sorsba szakadt fiatalok többé-kevésbé heves, prófétai elhivatottságtól fűtött vallomásait. Még olyan esztéta-lélek is, mint Dsida Jenő, kijelenti: „Mindenekfölött, hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabadszellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát.” (Igaz, feltételnek tekinti ehhez az önkritikát és önismeretet, általában a még hiányzó kritikai szellemet.) Balázs Ferenc, a falusi szövetkezetszervező (unitárius) papíró az egész magyar nyelvterületet átfogó lap szükségessége mellett száll síkra, de nem szűk irodalmi érdekből. „Az egység közös célokat jelent; s ilyeneket nem lehet abban találni, hogy a sokfelé szakadt magyarság ugyanazt a romantikát könnyezze vagy nevesse meg. Arra van szükség, hogy tudomást szerezzünk egymás törekvéseiről s egymásra legalább a nyomtatott szó közvetítésével hatással lehessünk.” Az újvidéki Csuka Zoltán a cselekvés és felelősség ügyét aktivista elkötelezettséggel, de ugyanakkor kisebbségi harcosként vállalja, („írói hitvallásom: a ma írója szervesen tartozzék a tömegekhez, érezze meg vérük lüktetését, lázukat, szenvedéseiket és fájdalmukat és ha írógépéhez ül, azzal a tudattal írjon, hogy felelős minden szóért, nemcsak az államügyész előtt, hanem — ami tán még nehezebb és fontosabb — a tömegek és az utódok előtt is. És ezért verítékesebb ma százszorosán a sorsa minden írónak, és nehezebb főleg a kisebbség nyelvén dolgozó íróembernek.”) Darkó István Kassáról úgy látja, hogy „Az egész magyar irodalmat megifjító változás következ- hetik be az utódállamok irodalmainak a kezdeményezésére”. Fekete Lajos Újvidékről pedig egyenesen úgy véli, hogy „a magyar irodalom jövendőjének nagyhorizontú álmát álmodja az, aki a Trianontól számított irodalmunk participálódásában nem a magyar nyelvű kultúra széthullását, hanem messzi ívelő beteljesedését hiszi”. A centrumtól, „a nagy törzstől való függetlenülés” folyamatában színesedést, a nagyobb objektivitás kialakulásának lehetőségét látja. Győry Dezső (Rimaszombat — Prága) egyenesen az új magyar messianizmust hirdeti meg — az európai kultúrválság megoldására; szerinte ahogy koráb29