Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén

ban a zsidóság, most a szintén szétszóródott magyarság tölthet be világtörténelmi missziót. A kolozsvári Jancsó Béla hasonló koncepciót fejt ki, a szélsőséges Ady-hatást szabódezsős misztikával ötvöző eszmefuttatásában. Ő is híve „a legöntudatosabb decentralizációnak”, a sajátos körülmények között megőrzött ősi pszichét külön értéknek tekinti. („Ez áll nemcsak a legmélyebb gyökérre: a székely lélekre, de áll magára az ún. erdélyi magyar lélekre is, amely vonásaiban jóval többet őrzött meg ősi jellegéből, mint bármely más magyar típus, vagy a Budapesten szabadalmazott »egyetemesen magyar« lélek. Ez az erdélyi lélek a keleti magyar lélek álorcás alakja és állandó földalatti keleti hatásokkal éppúgy táplálkozott, mint a kevésbé ősi, de szintén sok keleti elemet megtartó felvidéki típus.”) Jancsó Bélánál ez a mámoros, kissé öngerjesztéses erdélyiség pozitív erőként jelentkezik, a „világrendeltetés” hite összekapcsolódik a ma életének és problémáinak elvárt ábrázolásával.

Hogy ez a tudat (akár: hamis tudat) aktivizáló tényező Jancsó Bélánál, bizonyítja Az erdélyi magyar ifjúság problémáiról írott összefoglalása (az Erdélyi Helikon 1931-es, „A mai európai fiatalság útja” című sorozatában). Jancsó történelmi-társadalmi realitásból indul ki itt; mindenekelőtt abból, hogy hiányzik a 25-40 évekig terjedők generációja Erdély magyarságából. Idősebb korosztályait elsöpörte a háború, a 25-32 körüli évfolyamokat az eléggé el nem ítélhetően divatba hozott ifjúsági repatriálás, mely a magyarországi szellemi proletariátust növelte, itt pedig pótolhatatlan űrt vágott.” Jancsó Béla, úgy is, mint az Erdélyi Fiatalok című folyóirat egyik vezető embere, a pótolhatatlan pótlásáról szól, arról az egészséges életösztönről, amellyel az ifjúság önállósuló mozgalomban, saját szervezeti keretben vállalja az időszerű feladatokat, készül föl a holnapi munkára. Az erdélyi magyar nép megtartásában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a magyar dolgozó osztályok helyzetét tanulmányozó akcióknak, elsősorban a falumunkának, amely az Erdélyi Fiatalok tevékenységének középpontjában áll.

Ennek a felfogásnak a folytatásában kell számbavennünk az 1937-es Vásárhelyi Találkozót, az erdélyi magyar ifjúság talán legjelentősebb, mindenesetre legvisszhangosabb, legpolitikusabb vállalkozását. (Furcsa ellentmondás, hogy az ifjúság e nagy parlamentjétől éppen az Erdélyi Fiatalok köre tartotta távol magát.) Bár két könyv is jelent meg ezzel a címmel (a Csatári Dánielé Budapesten, 1967-ben, illetve a Turzai Máriáé Bukarestben, 1977-ben), a tanácskozás teljes anyaga mindmáig kiadatlan, s a politikai-etikai súlyáról kialakított kép töredezett, hiányos. Pedig egy újabb fél évszázad nem hogy halványította volna a Vásárhelyi Találkozó gondolatainak fényét, de inkább időszerűségüket emelte, emeli ki. Témánknál maradva — bár az 1937. októberi nyílt vita, és az azt megelőző s követő sajtócsatározás), a kialakított nemzetiségi program tulajdonképpen egészében ide tartozik —, a legfontosabbnak vélt néhány részletet ragadjuk ki a vásárhelyi ifjúsági parlamenten elhangzottakból, a régi Hitel (1937. 3.) és Kacsó Sándor emlékiratának (.Nehéz szagú iszap fölött. Budapest, 1985.) szövegközlése alapján. Elsőként Tamási Áron elnöki megnyitóját (Hősökhöz, nehéz időben), amely költői szó és érvelő okfejtés szerencsés ötvözésével hangadója lett (előkészítő publicisztikai tevékenységével összehangzón) a tanácskozásnak.

„Mint sziklára szállott hegyi madár” — szólt a szónoki mondat első tagja, hogy aztán e metaforikus magasságból mindjárt leszálljon a vásárhelyi terepre, és kimondja: „mostoha idő jár az ő hegyi országában”. Tamási tudatosan vallja és vállalja az elődök harcait: „a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat, és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot. Kötelességszerűen ezt teszem én is.” S amikor saját eszmélését idézi fel, a székely falusi ház szobáját, akaratlanul is ide kapcsolja az erdélyi magyarság idősebb szellemi vezéreinek korábbi eszmélését: a Kiáltó szót. („Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfiai megértették a vívódás kiáltó szavát, és megérezték, hogy cselekedni kell.”) Ám nem csupán költői, szubjektív politizálással találkozunk ebben a megnyitó beszédben; Tamási Áron a román hatalom alatt élő legalább

30