Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Vargyas Lajos: Hősök birkózása a magyar és keleti hagyományban
az ő lova nem vágtatott gyorsabban, sem amazé nem maradt vissza semmit sem, hanem mintegy kartávolság maradt a lándzsa és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a lányra és mondá: ’Szép húgom, ragadd meg a kunt övénél fogva, és vesd a földre!’ Az meg is tette. Midőn a földön hevert, Szent László herceg távolról lándzsát akart belévetni, hogy végezzen vele. De a lány nagyon könyörgött neki, hogy ne ölje meg, hanem bocsássa szabadon. Ebből is kitetszik, nincsen hűség az asszonyokban, mert bizonyára fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A szent herceg pedig hosszan küszködött a kunnal, és elvágva inát megölte. De az a lány nem a püspök lánya volt.” A két kiemelt szövegrész világosan elárulja, hogy itt a keleti birkózások pontos megfelelése élhetett a hagyományban: hogy nem tudta leszúrni, mikor utolérte, és hogy hosszú ideig birkózott a kunnal. Az az erőltetett magyarázat, hogy azért volt képtelen leszúrni ellenfelét, mert mindig egy kartávolság volt köztük — miután azt írta az „átdolgozó”, hogy „elérte” — igen kevéssé hihető. Az is képtelen ellentmondás, hogy a lóról lerántott kunt meg azért nem döfi le, mert a lány „fajtalan szerelemből” könyörög érte — az a lány, aki előzőleg mégis csak lerántotta „szerelmét” a lóról, hogy az üldöző elérje —, s az a Szent László nem szúrja le a kérésre, aki végül mégis csak megöli! De így legalábbis birkózhat vele, amit mégsem mert elhallgatni a krónikás. Mert az annyira köztudomású motívum volt, hogy az összes megmaradt templomi és könyvbeli ábrázolásokban láthatjuk. Ahol egyúttal egy másik jelenet is látható, amit már a Képes Krónika illusztrátorának is el kellett hagynia: a győzelem utáni fejben-keresés a lány ölében a (világ-)fa alatt. Ezt már a „magas műveltség” képviselői, az írástudó egyháziak kihagyták a leírásból is, az ábrázolásból is, de a nem-egyházi képírók még belefestették a legenda képsorozatába. (Érdekes, hogy elhomályosulva ugyan, de azért még számunkra felismerhetően benne van ez a jelenet a Vatikáni Legendárium képei közt is.) Nemcsak a középkori magyar „műveltek” szégyellték ezeket az ősi, „babonás” elemeket. Keleten is van rá példa, hogy egyes változatokban megjelenik ez a „felsőbbrendű gondokozás”. Egy karakirgiz Manasz-eposzban megfordítják a sorrendet: a „birkózás után, ami nem válik hírüknek előnyére”, puskával folytatják a párharcot. Egy másik Manasz-eposzban pedig a birkózás már emberi verseny, aminek során az egyik versenytársnak elszakítják nadrágját, és „szégyenét megmutatta a népnek”. így válnak nevetségessé a régi mitikus hősök és történeteik a fejlődés későbbi szakaszán. És igy válik nevetséges óriássá az az ellenfél, aki világrengető szörny volt még a korábbi énekekben. De azért a Képes Krónika festője tudott még valami ősi vonásról, amit egyetlen templomi képen sem találunk: hogy a két birkózó csípőn fogja egymást, mint a szibériai szövegekben és a László Gyula által bemutatott szibériai és perzsa ábrázolásokban. (A többi magyar képen vállon fogják egymást a birkózók, vagy karjaik vannak összefonódva.) Pedig Keleten nemcsak sok száz (sőt ezer) évvel ezelőtti ábrázolások tartották fenn ezt a fogásmódot. Mongoloknál ma is él. Magam láttam Ulánbátorban hagyományos birkózóversenyeken, hogy induláskor az egymás felé hajló ellenfelek csípőnél ragadják meg egymást. Ugyanazok a versenyzők, akik úgy jelennek meg a porondon, hogy kiterjesztett karjaikat madárszárnyként lebegtetik, vagyis — mint hallottam — sasként jönnek birkózni. Vagyis a mitikus jelentés még ennyire tovább él. Viszont Szent László már nem emeli égig és zúdítja földre ellenfelét, hanem miután a lány a hős eldobott bárdjával vagy kardjával megsebesíti a kunt hátul a lábán — az egyetlen helyén, ahol sebezhető — legalábbis a képek szerint, akkor a szent lovag a krónikás szerint is úgy végez vele, hogy elvágja horgasinát. (Jegyezzük meg: az a lány, akit a szöveg a kimért könyörgő szerelmesnek tüntet föl! Egyes képeken pedig a lovag hajánál fogva hurcolja a földön, s a lány a nyakát vágja el.) Mindez nincs a keleti szövegekben. Van viszont a magyar táltos-mondákban. Ahol is általános, hogy a csődör- vagy bikaalakban küzdő táltosok előre kérik az embereket, segítsék őket azzal, hogy majd ellenfelük lábát hátul üssék bottal, vagy vágják fejszével. Vagyis úgy, ahogy a lány segít Lászlónak. Nyilván ez egy nálunk külön kifejlődött eredeti vonás, ami régi hiedelmeinkkel függ össze. Bár maga a segítés az ilyesféle küzdelmekben megvan Keleten is. Csak ott nem a lábát 63
