Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Vargyas Lajos: Hősök birkózása a magyar és keleti hagyományban
További fejlődést jelezhetnek azok a jelenetek, ahol már a fegyvert is megpróbálják, de hiába, mert semmiféle fegyver nem fogja a mitikus hősöket. Kénytelenek birkózni. Ilyeneket találunk a legrégebben följegyzett abakáni vagy minuszinszki tatároknál. „A hős pár találkozik. Lőjjenek nyíllal? Vagdalkozzanak karddal? Válasszák a birkózást? ... És elkezdenek birkózni.” Itt tehát még csak megbeszélik, hogy mit válasszanak. Világosabb egy másik szöveg. „Amint a hősök találkoznak, vagdalkoznak kardjaikkal. De nem tudnak ártani egymásnak. Leszállnak lovukról, s elkezdenek birkózni.” Ezek a hősök három évig birkóznak, s lépteik nyomán itt is síksággá válik a hegység. Végül egyetlen dobással földhöz vágja ellenfelét a hős. De nemcsak a fegyverek jelennek meg a birkózás előtt: még a seregek is. Mongol énekben olvassuk, hogy a két hős hazaküldi seregeit, és aztán kezdődik párviadaluk. Előbb karddal: az szikrázik, eltörik. Majd nyíllal: de az nem járja fölfedett mellüket. Ezután birkóznak több évig, hogy a hegy síksággá válik lábuk nyomán. Itt azonban nem bírnak egymással, s barátságban válnak el egymástól. A mitikus hősöknek ez a tulajdonsága, hogy nem fogja őket a fegyver, ijesztő méretekben jelenik meg mongol hősénekekben. Nyilaznak egymásra, de a nyíl a hős mellén hét napig áll, azután összetörik és felszáll az égbe. Ezután következik a birkózás és az ellenfél megölése. Az ének további folyamán az alvilági kán kipróbálja, fogja-e nyila a hőst. Kilencven ló hozza az íjat, hetven a nyílvesszőt. A kán hét és kilenc napig ajzza íját, hogy tűz csap ki belőle, amikor elengedi. Látni sem lehet sem a nyilat, sem a hőst, akit hetven égbolton túl sodor a nyíl, hozzávágja egy zöld sziklához, mégsem tudja keresztülütni. Akkor a hős fogja a nyilat, kilenc darabba töri, és eldobja. Egy másik mongol énekben szintén nyilazással kezdik a hősök viadalukat. Reggeltől estig húzzák az ideget, a nyíl mégis lepattan mellükről. Ezután kezdenek birkózni. Ezeken a mitikus méretű túlzásokon látszik, hogy ez a „második” fokozat, a fegyverrel hiába kezdett harc is még igen ősi elem, messzi múltból maradt ránk, mert rendkívül archaikus elképzeléseket tartott fenn. Egyelőre ne is menjünk tovább a keleti anyag „fejlődésében”, próbáljuk meg két középkorból fönnmaradt emlékünket párhuzamba állítani ezekkel az egyértelműen mitikus, keleti hősének-jelenetekkel. Kezdjük mindjárt a legrégebbivel, Botond vitéz küzdelmével, amit a görög óriással vívott, s amit krónikánk a kalandozások egyik jeleneteként ad elő. Eszerint a Bizánc előtt megjelenő magyar sereghez kijön egy görög „óriás”, és kihívja a magyarokat, hogy ketten álljanak ki ellene, s ha legyőzik, a császár adót fizet a magyaroknak. Erre Botondot jelöli ki a vezér, aki a legkisebb a magyarok közt. Elkezdenek birkózni. Egy rövid óráig küzdenek, aztán Botond ellenfelét lezúdítja a földre, mire az azonnal kileheli lelkét. Itt tehát a seregek helyett birkóznak a hősök, ahogy az előbb idézett mongol énekben is történik. A hős nyilván ugyanúgy zúdítja a földre az égig emelt ellenfelet, mint ahogy annyiszor láttuk a keleti szövegekben, bár ezt a fölemelést már csak abban tartotta fenn a tudós krónikás latin fogalmazása, hogy „detrusit”-ot ír, tehát valahonnan /ehajítja a görögöt, de azt már nem írja, hogy „égig emeli”, mert másként nincs értelme a „lezúdításnak”. S bár ez a magyar monda már látszólag semmiféle mitikus elemet nem tartalmaz, sőt bizonyos ál-„történelmi” eseménybe helyezi az ősi birkózást, mégis a megölés régi módja, sőt a hosszú idő jelzése is, ami itt már lerövidült — „ésszerűsö- dött” — és a szent számokat is nélkülözi, mégis világosan tanúskodik a keleti szövegek teljességben megőrzött elemeinek szívós továbbéléséről. A másik mitikus vonást, hogy a fegyver nem fogja a hősök testét, a Szent László legenda képi ábrázolásai és szövege tartotta fenn, bár az utóbbi ezt már csak önkéntelenül árulja el, miközben éppen le akarja tagadni. Azt olvashatjuk ugyanis a krónika szövegében (természetesen latinul), miután a szent lovag már négy kunt megölt a kerlési csatában: „Egyszer csak látja a legszentebb László herceg, hogy egy pogány egy szép magyar lányt hurcol a lován. Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy az a váradi püspök lánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, melyet „Szög”- nek nevezett. Midőn pedig utolérte, hogy lándzsájával leszúrja, képtelen volt reá, mivel sem 62
