Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton
Aztán az ünnepi vacsora. Evés-ivás rogyásig. (Valami 800 lejre rúgott a cehh, ha jól emlékszem.) — Hans diákjai köszöntő verset fabrikáltak: hát, rosszabb is lehetett volna. Aztán én képedtem el: a diákok rágyújtottak a születésnapi nótára — a Multi ani träiascä dallamára. A vége: Dreimal hoch: — és háromszor fölemelték székestül az asztalfőn trónoló ünnepeltet. — Dreimal höher, Hans! — koccintottam vele. A többi nem érdekes. Csupán annyi, hogy Hansékat Erik elvitte kocsival Bukarestbe, énnekem pedig nyakamba varrtak két diákot, akik meg akarták ismerni Klausenburgot, Hemannstadtot és Kronstadtot. Két napig jártuk velük — én a fájós lábammal — Kolozsvárt. Hogy milyen mesterfogással szabadultam meg tőlük az általuk tervezett idő előtt, nem tartozik ide. Hanem pár nap múltán Máriával föl kellett mennünk Bukarestbe, s ott ismét találkoztunk Erikéknél a Thurn-famíliával. Ezúttal Áginak volt születésnapja. A női hölgyeknek virágot vittünk, én pedig Hansnak egy üveg Dubonnet-t. És persze, a népek ismét „facerent magnum aldumas”. Kiderült, hogy J., az írószövetségi titkár (akiről már esett szó) rendkívül rendesnek bizonyult: elintézett egyheti mogogoaiai üdülést Hanséknak az írószövetség üdülőjében + egy telefonbeszélgetés az író- szöv számlájára Hans hamburgi bankjával, hogy küldjenek 1000 márkát — a repülőjegyet ugyanis csak idegen valutáért lehet megvenni. Ezenközben a két fiúcska, Laurenz és Nikolaus, szintén pénzkereséssel szórakozott: vízfestményeket pingáltak, és eladták Erikéknek keménylej ekért, amelyeket a papának otthon márkában kell kifizetnie. Engem kitüntettek egy-két műalkotással; ültünk az asztalnál, odasettenkedett egyik-másik ifjú festő, és kezembe nyomta legújabb művét. — Was kost? — Gar nichts. Hansék elmentek volt a nyugatnémet követségre is. Hanem ott szóba sem álltak velük. Hans elővett egy német lexikont, mutatta: Hans, Thurn, Dichter, Übersetzer, Dolmetscher usw. — nem számított semmit. * Szeptember 26. 8 óra. Képeslapokat írok. A Volgában olajat cseréltek még tegnap. Telik az idő, indulni kellene. Szarakodunk, mint rendesen. 1/2 12. Pansdorf. Benzint veszünk. Pattgarden még vagy 80 km. Vége az autópályának. Bübeck külvárosában épp csak áthajtunk. Csúnya, csúcsos födelű tömbházak. De az út szép. Mint Tusnád felé. 1/2 12. Látszik a tenger és a híd Fehmarn-szig^tre. Gyönyörű idő, napsütés. 5 perc múlva 12. Át a német határon. Semmi vámvizsgálat. Pattgardenben várunk a komphajóra 12 ó 20’-ig. 11 kocsi áll előttünk. Szorongás: 10%-os kaptató föl a hajóra. Beugrik-e hisztis motorunk? És majd kiszálláskor? Ezúttal nem hagyott cserben. Föl- és behajtunk a Deutschland nevű hajóra. Aztán föl a fedélzetre, fényképeződünk, majd le az étterembe. A hidegkonyhán 9 márkáért azt és annyit ehetel, amit és amennyit akarsz, csak az italt kell külön fizetni. Kaviár, gorgonzola, tojás, disznófősajt, prágai sonka, vesztfáliai sonka, savanyú uborka, halsaláta, paradicsom, szalámik, pástétomok és minden, ami szem-szájnak ingere. Hülyére ettük magunkat. 1/2 2 előtt 10 percei érkeztünk a dán vámhoz, Rodby Havnbe. Falragasz: Alkohol + Benzin — en fading cicktail. Fading: ez nyilván gefährlich. A finánc megkérdi, mennyi alkohol, mennyi cigaretta van nálunk. Aztán: — Haben Sie 37
