Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

kötöttem barátságot: a háború után származott el Jugóból Pestre, civilben gyógyszerészül, másképp (jó) költőként.

Úgy emlékszem, harmadnapra esett a kragujeváci ünnepség. Annak idején a németek alaposan helybenhagyták az ellenálló várost — többek között kivégeztek valami tucatnyi cigánygyereket is, cipőtisztitókat: nem voltak hajlandók német csizmákat pucolni. — A város mellett emlékművek, síremlékek mindenfelé. Többezres tömeg; sokan — idősebbek — zokognak. A nagy emlékoszlop körül mindenféle mikrofonok: színészek szavalják — egymástól 100-200 m távolságra — valamelyik szerb költő alkalmi versét. Zenekar, sötétkék egyenruhában: nem rezesbanda és nem rezesbanda-muzsika: már-már szimfonikus, de — bocsánat a kifejezésért — közérthető zene. Megrendítő az idegen számára is. Ezek tudnak ünnepelni. (S remélem, nemcsak gyászos évfordulókat. Nem valószínű.)

Előző napon vettem részt életem első (és remélem, utolsó) fogadásán: a szövetségi parlament valamenyik főmuftija adta. Várt az ajtóban, lekezelt mindünkkel, aztán talpon állva csevegett ki-ki, akivel tudott. Szocialista lakájok ürmöst, vinjankot, narancslét, szenvicset szolgáltak föl, azaz hordoztak körül. Unalmas volt, hamar ott is hagytam. Volt még egy fogadás: Belgrád polgármestere + valami 2000 személy. Nem mentem el. Egyik kolléga elájult a hőségben, mentőket kellett hívni.

A Kragujevác utáni napon társaskocsival (mint nálunk az Országos Turisztikai Hivatal buszai; egyébként a távolsági járatok is ilyenek) látogatás a Manasija- kolostorban. XV. század. Hatalmas bástyák — kolostor-erőd —, ilyennek képzeltem Hamlet várát. (Minő csalódás Helsingorben!) — Szép. Az apácák vízzel, mézzel, pálinkával kínálnak. Mondják, hogy itt is az a szabály, mint az Athosz- hegyen: egy hétig ingyen vendégül látnak bárkit; utána maradhat, ameddig jólesik, de munkát adnak neki. (Láttunk is egy kis traktort a kertben.)

Visszamenet, terv szerint, az Öreg Tölgyhöz (Sztari Dub) címzett motelben ebédeltünk. Az úton figyeltem föl első ízben Torony Jánosra: előrement a vezetőhöz, kérte, álljon meg egy kicsit, pisilnie kell. Az tűnt föl, hogy szerbül beszél, idegen létére.

Az Öreg Tölgynél nem számítottak ránk. Várunk. 40 terítéket és ebédet elővarázsolni nem mindennapi munka. De aztán meglett. Dudás meg én egy asztal végén ültünk; egyszercsak az asztalfőről odajő az említett öregúr: — Önök magyarok? — Igen. — Ö pedig Hans Thurn, finnugor szemináriuma van a hamburgi egyetemen. — Nagyon örvendünk, fölírjuk egymás címét és telefonszámát. Ördög tudja, eljutok-e én Hamburgba vagy sem.

Nos, a motelből fölhívom Hansot. Nem nagyon emlékezett rám, inkább a felesége, Edda asszony (29 évvel fiatalabb; van három fiuk, a legkisebbik — Aurel, Marcus Aurelius tiszteletére — lehet most hétéves). Menjünk el hozzájuk másnap ebédre — mondja Hans. — Hárman vagyunk, mondom. — Hát menjünk hárman.

Másnap, vasárnap, szeptember 24-e. A frissen vásárolt várostérképen sehol sincs Aumühle. Megállunk egy sarkon, kiszállok, hogy érdeklődjem. 1/2 11. Menjünk az U-Südbanhoftól az 5-ös országúton Bergedorfig, onnan tovább a 207-esen az aumühlei letérőig, kb. 25 km. A vicinálison — Stadtbahn — félóra.

No, de így is eltaláltunk valamiképp. Aumühle Bismarck-birtok volt. Thur- néknak emeletes villácskájuk (lakók is), virágoskert, zöldségeskert, gyümölcsöskert, 300 000 márka + életbiztosítás Hansnak. — Akár meg is halhatok —

32