Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

Három fogadót is végigjárunk, hely sehol. Valami összeröffenés (értekezlet, ünnepség, a jó ég tudja, mi) van. Hát menjünk ki a város szélére, egyrészt ott bizonyára akad szállás és olcsóbb is, másrészt javítóműhely, javítóműhely, javító- műhely kell mindenáron, így nem lehet tovább menni. Mert újból a régi nóta: nem indul a motor. Toljuk Ágival; végre beugrik. A Texacónál eligazítanak a fuldai útra. Autohaus Walter Richter. Ügyelet nix. Hátra arc. Hosszú hajú tihancok itt is, burrogó robogókon a keskeny utcákon, életveszélyesen — egyik pont élőnkbe szökken. Reflex — hál’ istennek, legalább a fékberendezés jó. — Tíz perc múlva hét: Alfa Romeo javítóműhely: menjünk másnap reggel. Reménytelen ügy: ma péntek, holnap hétvége, az itt szentebb, mint az oltári szentség. Nem szabad leállítani a motrot. Na jó. Én maradok, őrzöm a kocsit, Erikék elmennek szállást nézni. Hat óra húsz: van háromágyas szoba az Eden Hotelben (nem tudom Anthony Edenről vagy az édenkertről nevezték-e el)-: 51 márka, de van zuhanyozója! Ma este fürdés, mosás.

Zuhanyozunk, mosunk. Mindezek után kiderül, hogy nincsen kenyerünk. No, én elmegyek, kerítek. Ilyenkor, persze, csak vendéglőben lehet. Ott a Német Kert egy ugrásnyira; nagyon előkelőnek látszik. De azért beülök. Sonkát kérek meg egy kis flaska Weissweint. Jön a vesztfáliai sonka, sárgarépával, salátával, savanyú uborkával. A sonkát megeszem, a kenyeret óvatosan zsebrevágom, papírszalvétában, illogatom a fehér bort, hát háromnegyed nyolckor jön Erik, hogy megváltozott a leányzó fekvése. Ti. még itthon közös barátunk, M. megadta göttingai hölgyismerősének a telefonszámát (M. jó szokása, hogy tudományos kutató lévén, gyakran jár külországokban — minden nagyobb európai városban tartalékol egy hölgyet): Erik telefonált: — Kann ich mit Helga Stein sprechen? — Mire a nő: Cine o cautä?

Helga folklorista, Pomerániában született, Nagyszebenben nőtt fel. Utóbb elmesélte, hogy honfitársaink keresik, megszokta már, hogy pénzre, szállásra, miegyébre van szükségük. Bennünk kellemetesen csalódott, mert mi ajándékot vittünk. Mint a Mikulás, mondta. Mit tudom én, szőttest, furulyát, encsem- bencsem tucatárut meg egy félliter orosz vodkát — de erről majd alább. Kérdi, hogy hol szálltunk meg. Az Edenben. Szentisten, a város legdrágább szállodája! Most már mindegy. Hanem ő hivatalos ma este valami diákbulira, megkérdi, befogadnak-e bennünket is, aztán visszahív. Meg is történt; mehetünk. Kilenckor értünk jött a Volkswagenjével, elvitt a diákszállásra. Kicsi tetőszoba, tizen- ketten szorongtunk benne. Az épület új, és — diákviszonylatban — fényűző. Utóbb kiderült, hogy az effajta házibuli a következőképpen zajlik le: a vendéglátó vásárol néhány láda sört, a vendégek ki-kiemelnek egy üveget, s a helyébe teszik az árát. Most nem így történt, mert a házikislány — Juta, szép, csinos barna, némileg hasonlított Illyés Kingára, csak németül beszélt — épp akkor kapta meg a szülei járadékot, s ő látott vendégül mindenkit. Szőke trampli lányok (majdnem elszóltam magam: mellettem ült Juta szomszédja, tisztára faj-tehén; Eriket akartam figyelmeztetni rá, de — szerencsére — idejekorán eszembe jutott, hogy a tramplit biztosan megértik; aminthogy hazamenet Helga föl is rótta nekünk: „Diese Trampel” alig várta, hogy rámásszék valaki. ízlés dolga; mindenesetre nem az én ízlésem). Fiúk is voltak, persze, egy barna Christian, akivel angolul váltottam pár szót — a németben csak később tettem szert némi gyakorlatra, visszajövet —, de olyan együgyű kérdéseket tettem föl, hogy lemondtam a társalgásról; két szőke ifjonc: Uwe és Üli. A társaság sörözött, mi Ágival vörösbort

28