Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton
csatangolásra — egy perccel sem tér vissza hamarabb. (Ezért úgy fizetett meg, hogy közben elfoglalták az állását.) Ehhez én is lelkesen csatlakoztam. (És csakugyan a legeslegutolsó pillanatban léptem át a határt, vonaton. Erikék egy nappal előbb.) Öt óra tájt robogtunk be Pestre az Üllői úton. Előbb méltatlankodva hiányoltuk az Üllői úti fákat, de csakhamar előkerültek. Mi pedig megkezdtük az első számú keringélést. A Dob utcába kellett eljutnunk (disznóság, hogy Pesten van Síp utca is, Nádihegedű utca azonban nincs), a „hétkerületbe”, a József körút és a Tanács körút közötti szakaszra, Ladányiékhoz. A Dob utca egyirányú, csak a József kőrútról lehet behajtani. Nyilvánvaló tehát, hogy Erik a Tanács körútra tévedt. Ekképp módunkban állott belekóstolni az autós örömökbe, és levonni az első számú tanulságot: ha ismeretlen nagyvárosban el akarsz jutni valahová, eredj gyalog (vagy taxival). Mert hiába a térkép, ha az első utcasarkon más irányba tereli az autóst valamilyen csalafinta tábla. Végre mégis megtaláltuk a Dob utca 24-et. Csak Ladányiné volt otthon, számos gyermekei körében. Miska a szőlejükben (vasárnap; ilyenkor, Ács Károly szerint, „a forradalmár kertjében kapálgat”. A „forradalmárhoz” csak másnap volt szerencsém: alacsony, kövér, gyér hajzatú, szemüveges és verset ír. Tempora mutantur). Lakásukat egy szoba-konyha és az összkomfort teljes hiánya jellemezte. Hogy Erikék oda szállhassanak, Ladányiné hajlandó volt még aznap este Debrecenbe utazni, több rendbéli családjával egyetemben, mivel úgyis esedékes volt szüleit meglátogatnia. Aztán mégis maradt. Közelebbit nem tudok, mert a karaván itt, egyelőre, föloszlott. Erik teljesen kikészült, a múlt éji muri, a sok izgalom, a sok Battonya, a sok keringélés, általában a vezetés, továbbá a sok cigaretta, Ladányiné konyakja és alkalmasint a honvágy leverte. Adott nekem száz forintot, hogy ne legyek egy vas nélkül (— Ezt nem írom be a költségvetésbe, majd megadod külön), én pedig elindultam (telefon nem volt a házban) rokonaimat fölkeresni, megszállandó valahol. Midőn, úgy egy óra múltán, visszatértem nagybátyámmal a holmimért, Erik képtelen volt fölkászálódni a hitvesi ágyról, köhögött, izzadt, fájlalta torkát, fejét, szívét, máját, veséjét, mellékveséjét, mindenét. Mint jólnevelt ember sűrjen kérte a bocsánatot nagybátyámtól, hogy ily cudar állapotban fogadja; nagybátyám sem adta alább jólneveltségben (— Ugye, nem tetszik haragudni, khrgghhxhkh, de a mai nap irtó zsúfolt volt, Szisz tudja, khggrgrrxhmkhm, ne tessééék haragudni, kééérem szépen! — Ugyan, kééérem, hát csak természetes, ugyan, a világért se!), én pedig nagylelkűen fölajánlottam egy Faringoseptet, csak nem szabad inni rá vagy három óráig, mit, alkoholt? — semmit, egyáltalán semmit — hát az már túlzás. Öregkisasszony nagynéném adott szállást, a „tizenháromkerületben”, a Radnóti utcában, a pestiektől Újlipótvárosnak becézett vidéken. Összevissza telefonáltam mindenkinek, megjöttem, itt vagyok, adjatok munkát és forintot. Másnap reggel Péterfy úr jött el értem kocsival. Hatodik éve élt Pesten, de csak úgy ismerte az utcákat, hogy „az, amelyiknek a sarkán a vöröstéglás épület van”. Ennyit őrzött meg festő korából — mert áttért a szobrászatra. Liszt Ferenc- hajzatot és egy Steyr-zsebautót viselt (két ember erőlködés nélkül fölemelheti). A liftben, lefelé az ötödikről, megkérdezte: Mennyi pénze van, Szilágyi úr? — Száz forintom, Péterfy úr. — Hű, az rettenetesen sok, mit csinál vele? — Alkalmasint eliszom. — Na jó, én adok magának ötszáz forintot. — Helyes, én majd odahaza adok ötszáz lejt. — Ez volt első önálló valutasíbolási akcióm. Erik 9
