Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton
világosított föl, hogy ez már annak számít. Kár, hogy nem tudtam hamarabb, nem élvezhettem. Rohangálással, írással, borozással és gyalogsétával vagy taxizással telt el a pesti három nap. A forintot nem tudtam komoly pénzszámba venni. Péterfy úr vadonatúj ötszázasát nézegettem — Ady Endre lett a legszebb magyar férfi, ötször szebb, mint a százforintos Kossuthja —, és csodálkoztam, hogy ilyen hitvány papírért mi mindent nem adnak az embernek. Az igazi pénz a lej, hát nem? Azért dolgozom, baj, ha nincs, de a forint nem érdekel. Tehát taxiba ülök. (A gondolat- menet sántít: itthon is taxiba ülök.) Szerdán este összeköltöztünk: Takács Tibiéknél aludt az egész társaság, a baljós nevű Ugocsa utcában. Reggel korán indultunk, mert 9-től már vártak P.-ék Bécsben. Csütörtök, reggel fél hét. íme, itt van: Ugocsa non coronat. Indulni kellene, de szarakodunk. (Nyugi-nyugi, ez így lesz mindvégig.) Végre, nagy nehezen. Búcsúzóul bedobtam maradék képeslapjaimat a sarki postaládába, aztán gyerünk. Második utam a Dunántúlon. Az elsőt kevésbé szerencsés körülmények között tettem meg, családom kebelében, 44 őszén. Magyarláposról — ahol alkalmasint egy puskalövés sem esett — menekültünk ide, a Második Ukrán Front kellős közepébe. Már csak néhány falunévre emlékszem (Etyek, Bicske), sok halottra, a Sztálin-orgonák tutulására (egyik az udvarunkon hangversenyezett éjjelente) — éppen karácsonykor jöttek meg az oroszok, megettek minden megehetőt, cserében töltényeket hagytak a nyárikonyhában, a polcokon —; a falvakat egymásután ürítették ki, vándoroltunk tovább, a két macklenburgi lovat kifogták szánunk elől, valami Rocinantét kaptunk helyettük; mert a macklenburgiakból kiadós étkezések néztek ki (én is ettem aztán lóhúspörköltet, már Pesten vagy Budán, visszatérőben; kicsit édeskés); és rettenetesen féltem, nagy hőstettnek számított, ha — bátyámmal — végignéztem, hogyan sütik el a házzal szemközt, a mezőn, a messzehordó ágyút; mert ilyenkor inkább az ágy alatt szoktam tartózkodni („édesjóistenemcsakmostazegyszer!”). — Biatorbágyon áthaladtunkban, nyilván, Matuska Szilveszter került szóba. Valahol azt olvastam, hogy a háború idején a börtönből kérte, engedjék ki a harctérre; ki is engedték, aztán vagy megfagyott vagy fogságba került vagy lelőtték — oroszok, németek, esetleg magyarok — valahol a Don-kanyarban, továbbit nem tud a krónika. Tizenegy tájt érkeztünk Hegyeshalomra. Nagy a sor. Fél órai várakozás után gördülünk át a vasfüggönyön. Az osztrákoknál öt perc, a vámos csak ennyit mond (teljes román szókincse bizonyára): — Karrrte verrrde —, mármint a zöld CAS- CO-könyv, aztán tovább. Egy szembejövő kocsiból átszól a vezető: — Nu merge acasä! —: mármint, hogy ne térjünk többé haza. Ilyen szívélyes fogadtatásra igazán nem számítottunk. Bécsben a második nagyszabású keringélés. Ágival még nem mértük föl a helyzetet, Erikbe helyeztük bizalmunkat, automatice, de aztán lassanként meg kellett nyirbálnunk az egyszemélyi vezetés hatáskörét. Hovatovább kiderült, hogy a legjobban tájékozódik Ági, második helyezett lettem én, Erik csúfosan a harmadik — több személy nem lévén, utolsó — helyre szorult. Egyelőre azonban Bécsben keringünk. P., még Sápsin, igen világosan megmagyarázta (hiszen Erik már járt Bécsütt, többször is!): — A Burgringről befordulsz a Mariahilferstrasséra, fölmégy a Nyugati pályaudvarig, ott lehet megfordulni, vissza a Mariahilferen a Capistrangasséig. — így, utólag nem sikerül fölidéznem, 10
