Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton
A mikszáthi mindenható nexusnak — mint már eddig is kitetszhetett — csak neve változott meg (most szocialista összeköttetésnek hívják), lényege maradt. Denique, közös barátunkhoz, J.-hez, az írószövetség egyik titkárához fordultunk (Erik!): ő ugyanis nyugatnémet szakértő hírében állott. J., eltekintve attól, hogy sose józan, és úgy hazudik, hogy néha már igazat is mond, feledékenységből, tökéletesen megbízható. Állítólag ismer bizonyos Herr Lehmke nevezetű követ- ségi tanácsost, beajánl hozzá. Ám lássuk. A bukaresti kánikulában — folyik az aszfalt — beülünk a Volgába, és gyerünk a követségre. Útlevele még csak Áginak van, de hátha intézhetünk valamit mi is, mert telik az idő, a vízumra közönséges halandóknak tíz napot kell várniuk, hadd lám, mit tesz a nexus. Kora délelőtt van. Erik dalol (se hangja, se hallása): „Szemben a Lehmke cigánya zenél.” A váróban, a boldogító kisablak előtt legalább száz ember. Nyitva nyolctól tizenegyig. Tizenegykor bezárják az ajtót; aki benn maradt, ügye elintéztetik, aki künn szorult, jöjjön holnap. Egy barna fiatalember osztogatja az űrlapokat és a fölvilágosításokat. — Gútn Taaag — mondja Erik éneklő hangon, ahogyan még ötezerszer lesz alkalmunk hallani. Beszél a fiatalemberrel. A hátsó ajtón másik, kisebb várószobába, a mindenféle Herr Lehmkék előszobájába jutunk. Kényelmesen leülünk a fotelekbe. Erik hamarosan bejut Herr Lehmkéhez, és még hamarabb ki. Herr Lehmke nem tud semmiről, azt mondja, álljunk szépen sorba a száz ember mögé. Nyilván nem ért a dologból sokat, mert Eriket így bocsátja el: — Guten Tag, Herr J. Ez baj. Mert a nexus nemcsak a folyamat meggyorsítására kellett volna, hanem arra is, hogy ne csupán átutazó (tranzit-) vízumot kapjunk (48 óra, képtelenség végigrobogni ennyi idő alatt a marha hosszú országon), hanem harminc naposat. A németek viszont nem szeretik a pénztelen keleti turistákat (utóbb kiderült, hogy pénztelen vagy akár pénzes honfitársaikat sem), utánanéznek, ki kihez utazik, él-e ott egyáltalán ilyen illető és hajlandó-e befogadni az itteni illetőt; mert már ilyen alapos a német. Mi lesz most? Sorállás. Félig hasból beírjuk egy német kisváros nevét (állítólag Eriknek él ott egy ismerőse vagy rokona), Ági beáll a sorba, mi pedig elfurikázunk hűtőfolyadékot keresni az autós szaküzletekben. Hűtőfolyadék, mármint fagyálló, augusztusban? Ugyan, kérem. — Hát majd veszünk Pesten. Vissza a követségre. Ágiról csurog a verejték. Fölváltom. Amint közel kerülök a kisablakhoz, Erik lép sorompóba. Közeledem, közeledem. Ott, elöl, aggasztó, többnyire elutasítással végződő párbeszédek. Hova? Mikor? Kihez? Ha a vizsga sikerült, a boldog halandó lefizet tíz lejt telexre, távozik, az udvaron megköny- nyebbülten rágyújt. (Idebenn tilos.) Erik már mellettem áll. Átadom a papírokat, helyet cserélünk. Ő is szorongva figyel az ablak mögül kihangzó szózatra. Csakugyan: mi lesz most? Ismét valami összeesküvés vagy hasonló misztikus dolog történhetett. A rideg tisztviselő szó nélkül elveszi a nyomtatványokat és kér huszonöt lejt. Erik föllé- legzik, és kedve támad hülyéskedni: miért huszonötöt? Az nem osztható hárommal. — Nem is kell! — mondja a pasas mérgesen. Végeztünk. Egy hét múlva Ági átesik a tűzkeresztségen: az első valódi német nyelvgyakorlaton. Az írószövetség titkárnőjének nevében (milyen jó, hogy nem videotelefonjuk van!) fölhívja a követséget: mi a helyzet a vízumokkal. (Időközben mindnyájan megútlevelesedtünk.) Válasz: ő és Erik menjen kedden, én csütörtökön. Hol 5
