Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Hermann Róbert: Spira György: Kossuth és alkotmányterve
Ilyen körülmények között — a felőrölt paraszti ambíciók, s az egyoldalúan diktált játékszabályok védelmében — jó lehetőség kínálkozott a már korábban elhatározott teljes kollektivizálás végrehajtására. Az 1956-ot követően adott engedmények visszavonásával, s az egyéni gazdálkodás feltételeinek újbóli rosszabbodásával, „a korlátozott visszaparasztosodás” folyamata végleg megakadt. „Az eseménysorozat azonban nem pusztán egy életstratégia lehetőségének a visszavonhatatlan megszűnését, hanem a legnagyobb tömegű néposztály fölszámolását jelentette. ... A változások következtében a régi törvények, beidegzettségek érvényüket vesztették. Emberek tíz- és százezrei szakadtak ki megszokott környezetükből, s vált hányatottá sorsuk. Megcsappant a népszaporulat, a fajfenntartás ösztöne, csökkent a gyermek utáni vágy. Züllésnek indult egy gazdag, sokszínű kultúra; egy bevált egyéni és közösségi normarendszer; egy évszázados szokásokon alapuló morál; egy sajátos, sokféle magatartást és életformát magába rejtő mentalitás.” A könyvben fölsorakoztatott dokumentumok a hivatalosság, az egzaktság, míg az interjúk, visszaemlékezések segítségével a megélt történelem látszólag ellentétes szempontjai és dimenziói állnak össze — egymást erősítő módon — egységes egésszé, az imént vázolt folyamat bemutatóivá, jellemzőivé. Végezetül egyetlen bíráló, kritikai megjegyzés: talán sem az összegyűjtött anyag, sem — az egyébként jó — szerkesztési koncepció nem kívánt meg egy ilyen arányú tagoltságot. A sok fejezet, s a fejezeteken belül az interjúk túlzottan szigorú rövidre „vágásával” az olvasóban sokszor az az érzés alakul ki, hogy a rész elfedi az egészet. Kevesebb fejezetre osztással, az anyagnak koncentráltabb csoportosításával, s hosszabb életin- terjú-részletekkel talán egy még intenzívebb, árnyaltabb kép bontakozhatott volna ki az olvasó előtt. Tóth Ágnes Spira György: Kossuth és alkotmányterve 1848—1849 nagy kérdéseiből mára már több is érvényét veszítette. Legfeljebb történészek között kelt indulatokat a jobbágyfelszabadítás és annak megvalósitása; a Habsburg-birodalomhoz való viszonyunk és iszonyunk a birodalommal együtt eltűnt. Már csak históriai érdekességet jelent a céhrendszer; a régi cenzorok lelkesen hirdetik a sajtószabadságot; újra van honvédségünk (bár mintha nemcsak az egyenruha különbözne). Van azonban egy olyan kérdés, amelyre sem a kortársak, sem az utókortársak nem találtak megnyugtató választ. Ez pedig a nemzetiségi kérdés; tágabb értelemben a kelet-közép-európai régió kisnépeinek együttélése. A kérdés igazi horderejét kezdetben maguk a kortársak sem látták át. 1848—49-ben a magyar politikai elit jó része úgy gondolta, hogy elég az együttélő népek mindegyikét a polgári jogokban részesíteni, de nem kell számukra külön testületi, nemzetiségi jogokat biztosítani. Annál is inkább, mert ilyen jogok adományozása maga után vonhatja hosszú távon az egységes államtest feldarabolását, a történelmi Magyarország halálát. És valljuk be, a nemzetiségek egy része sem volt éppen kis igényű. így pl. a szerbek egy olyan területen követeltek területi önkormányzatot, amelyen relatív túlsúllyal sem bírtak. Magyarok és nemzetiségek megegyezése a szabadságharc végnapjáig csupán remény maradt; az engedményektől mindkét fél óvakodott, mert attól félt, hogy ezáltal hátrányosabb helyzetbe kerül. Az 1849. július 28-i nemzetiségi határozat pedig későn született; a szabadságharc veresége után mindkét félnek el kellett gondolkodnia azon, érdemes volt-e elvi okokból elhúzni a megegyezést. Hiszen a birtokon belül lévő fél birtokon kívülre került; de a birtokon kívül lévő is ott maradt. Ebben a helyzetben szólította fel az Európai Demokratikus Központi Bizottság egyik tagja, a republikánus olasz Mazzini a magyar emigráció legismertebb vezetőjét, Kossuth Lajost, hogy fejtse ki elképzeléseit arról, miként képzeli a jövőben a magyarok és a magyarországi nemzetiségek viszonyát. S bár Kossuth nem nagyon sietett a válasszal, az emigráció más, a nemzetiségi kérdés megítélésében Kossuthnál liberálisabb képviselői által a román emigráció vezetőivel folytatott tárgyalások után úgy ítélte meg, neki is ki kell fejtenie, miként képzeli el a szabad Magyar- ország társadalmi és politikai berendezkedését. Kossuthnak már csak azért is nyilatkoznia kellett ebben a kérdésben, mert amíg szükségesnek tartotta a térség népeinek konföderatív kapcsolatát, a történelmi Magyarországot egyáltalán nem óhajtotta ilyen alapon átszervezni, mert ebben továbbra is hosszú távon az állam szétdarabolását látta. Ezért 1851-ben Kütahyában kidolgozott alkotmánytervezetében azt igyekezett bebizonyítani, hogy a községi és megyei önkormányzati rendszer széles körű elterjesztésével a nemzetiségi kérdés okozta feszültségek jó része kiküszöbölhető s, hogy ebben az új Magyarországban a nemzetiségiek ugyanúgy megtalálhatják kifejlődésük legkedvezőbb útját, mint az állam vezető nemzete, a magyar. Spira Györgynek a Haza és haladás című sorozatban most megjelent munkája ennek a kossuthi 95
