Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Hermann Róbert: Spira György: Kossuth és alkotmányterve
alkotmány tervnek a történetével foglalkozik. A mű egy nagyobb munka „mellékterméke”. Spira György ugyanis Irányi Dániel és Charles Louis Chassin müvének (A magyar forradalom politikai története 1847—1849) sajtó alá rendezése közben találta magát szembe azzal a kérdéssel, hogy mi is ennek az alkotmánytervnek a pontos és hiteles szövege. Mind ebben a kis füzetben, mind Irányi és Chassin könyvének szintén a közelmúltban megjelent kiadásában közölte a kossuthi alkotmányterv Kossuth által véglegesített szövegét, utalva a Kossuth által Irányi tanácsára vagy saját megfontolására eszközölt kihagyásokra is. Ennek a filológiai precizitást igénylő munkának köszönhetően az olvasó végre megismerkedhet Kossuth egyik legjelentősebb, „ha nem a legjelentősebb” írásművével. A mű egyik legfontosabb fejtegetése az, hogy a nemzetiségiek területi önkormányzat nélkül, az egyházak mintájára létrehozott „köz nemzeti egyletek” révén bírhatnak belső önkormányzattal anélkül, hogy ezzel az állam egységét veszélyeztetnék. Ha ezt a rendszert kiegészítik a községi és megyei önkormányzati rendszerrel, mind az egyéni, mind a nemzetiségi jogokat kellő biztosítékok fogják óvni az állam túlkapásaitól. Ugyanígy biztosítékokat kell adni az egyes községek és megyék nemzeti-nemzetiségi kisebbségei számára is, hogy a relatív túlsúlyban lévő többség őket se hozhassa hátrányos helyzetbe; ezt a széles körű szabad nyelvhasználat hivatott biztosítani. Mindebből következően viszont Kossuth fölöslegesnek ítélte a szélesebb körű területi önkormányzati rendszer létrehozásit. Kossuth azonban nemcsak a modem polgári Magyarország egyik megalapítója, hanem a rendi Magyarország szülötte is volt. Ezért ebből a szempontból is különbséget tett pl. a történelmi jogokkal rendelkező Horvátország és Szlavónia, ill. Erdély és a szerbek által követelt Vajdaság között. Bár ebben a kérdésben később továbbment, egészen addig, hogy Erdély és a Vajdaság autonómiájába is beleegyezett volna. Azonban 1859-ben, amikor Irányi Dániel kérte Kossuthot, hogy az alkotmány- tervet a magyar emigráció megegyezésre való készségének bizonyítékaként közzétehesse, Kossuth éppen ezeket a passzusokat hagyatta ki az Irányi által közölt szövegből abból a megfontolásból, hogy ezeket ő csak végső esetben teendő engedményeknek tekinti, ha a nemzetiségekkel másképp nem lehetne megegyezni; ezért politikailag károsnak tartaná ezek közlését. Holott — mint erre Spira György rámutat — a Kossuth által maximumnak tartott engedmények a nemzetiségek és anyaországaik számára csupán a tárgyalások minimumát jelentették. Végső soron persze — mint ezt Spira György is megállapítja — a tervezetnek a teljes szöveg közzététele esetén sem nagyon lett volna komoly hatása. A megegyezési készség ugyanis nemcsak az otthoni magyar politikusokból, hanem a nemzetiségi politikusokból is hiányzott, amint ezt a csakhamar teljes egészében közzétett Duna- konföderációs tervezet fogadtatása is bizonyította. Spira György szerint inkább az furcsállható, hogy Kossuth 1867 után a nemzetiségi kérdésben a „minden mindegy” álláspontjára helyezkedve, Iratainak kiadásánál sem tartotta szükségesnek ennek az alkotmánytervnek a közzétételét. Holott ebből a tervezetből nemcsak kortársai okulhattak volna, de az őket követő nemzedékek sora is. S hogy ez az alkotmánytervezet és a benne tárgyalt kérdések ma is aktuálisak, azt éppen a közelmúlt bel- és külpolitikai fejleményeinek sora igazolja. A történelmi és nemzetiségi, az egyéni és testületi jogok közötti konfliktusok nem múltak el, nem oldódtak meg. Az csupán a történelem fintora, hogy a mai birtokon belül lévők történelmi jogokra hivatkozva utasítják el a nemzetiségi jogok követelését; s mintha másfél évszázaddal ezelőtt éppen a történelmi jogok ellenében kívánták volna érvényesíteni nemzetiségi jogaikat. (Csokonai) Hermann Róbert 96
