Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Martos Gábor: Pótszék(es) előadások (Egy amatőr színjátszó csoport története, avagy helyzetjelentés a profi és az amatőr színház határmezsgyéjéről)
színpadot a nézőtértől elválasztó tüllt, amikor is az így fehér falként takarja el előlünk a játékteret; a „képernyő kivilágosodik”), így azt is természetesnek vesszük, ha az éjszakai beszélgetés jelenetét mindössze két fel-felparázsló cigarettavég „világítja” meg. Ezekben a mindennapi, mindannyiunk által jól ismert fényeinkben-sötéteinkben, mindennapi tévé-dobozunkban zajlik a darab, a „nem megy” darabja. Ennek a két embernek, Anninak és Heinznek ugyanis semmi nem megy: hiába a legjobb recept, nem jó az ebéd; hiába próbálkozik görcsös erőlködéssel Anni, nem megy a kötés; hiába szereti annyira Heinz, nem megy a harmonikázás; hiába akarják mindketten, nem megy a szerelem beteljesülése — nem megy az egész rohadt élet. . . Kilátástalan darab, kilátástalan előadás, mely egy hosszú, sikító harmonikahanggal... nem is ér véget, csak abbamarad. Ezt az üres, hideg — nem tudok rá jobb szót, de az előadás tévé-szerűsége miatt talán mégis ez a legtalálóbb — „fekete-fehér” produkciót nyilván nem véletlenül ajánlották létrehozói Rainer Werner Fassbinder emlékének ... Egy ilyen előadás persze elsősorban két szereplőjétől él; ha úgy tetszik, áll vagy — már amennyire ma Magyarországon ilyen egyáltalán előfordulhatna színházban — bukik. Nos, ez az előadás állt: Szabó Zsuzsa és (a „félprofi”) Mester László egyszerre tudtak utálniva- lóan közönségesek és szeretnivalóan elesettek, szánnivalóan szerencsétlenek lenni. Aki csak valamit is ért a színházhoz, az tudhatja: ha valami, hát ez tipikusan az az előadás, amit minél gyakrabban kell(ene) játszani ahhoz, hogy a színészek nyugodt biztonsággal és ne a ki-tudja-mikor-játszottuk-utoljára görcsével fussanak neki egy-egy fellépésnek. Ehhez képest a Felső-Ausztriából pontosan a bemutató után egy évvel sikerült összehozni a hatodik(!) előadást: hiába, az amatőrnek is meg kell élnie közben valami profizmusból, amiért fizetnek is; Mester László (akire a kecskeméti színház legújabb vezetése nem tartott igényt) időközben Békéscsabára szerződött, az egyeztetés pedig egy amatőr társulat részéről szinte megoldhatatlan. Ez a bizonyos hatodik előadás is már jószerével csak a minősítő zsűrizés „kedvéért” jött össze. (Hogy ehhez pedig milyen baráti segítségek kellettek; hogy valaki autóval levigye a zsűrit Kecskemétre; hogy Mester vállalja, hogy az előadás után éjszaka a saját autójával menjen vissza Csabára a másnap reggeli próbájára, ez nyilván senkit sem érdekel, se a nézőt, se a zsűrit. Persze: nincs is közük hozzá; őket az előadás érdekli. Igaz, azt is, aki csinálja. S aki azért, hogy csinálhassa, vállalja mindezt.) A zsűri a produkciót ezüst minősítéssel díjazta ... * * * Ezután egy újabb egyedülállóan sajátos vállalkozás következett. Kovács Gyula, a kecskeméti színház profi — diplomás! — szinésze monodrámát írt Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból című művéből. A produkcióhoz a profi Zeke Edit tervezte a díszletet és a jelmezt, Melis László, a 180-as csoport profi zenésze szerezte a kísérőzenét, a profi grafikus Pócs Péter készítette a plakátot — s az előadást a kecskeméti Katona József Színház profi rendezőasszisztense, de a magyar színházi struktúrában amatőr rendezőnek számitó Mózes István rendezte. A produkciót — mely témája, ridegsége, durvasága, előadásának fokozott intenzitása miatt talán leginkább Az őrült naplójával rokonítható — néhány kecskeméti előadás után meghívták előbb Szegedre, az egyetemre, majd Budapestre, a Belvárosi Művelődési Házba is. Erre az utóbbi fellépésre aztán már — a helyi lapokban megjelent írásokon túl — felfigyelt a hivatalos kritika is: egy országos hetilap kritikusa számolt be Kovács Gyula sikeréről, Zeke Edit és Melis László kiváló munkájáról. A kritikus éppen csak a rendező nevét felejtette el megemlíteni. .. (De hát persze végtére is; egy: mit kell rendezni egy monodrámán; kettő: ki az a Mózes István? Az igazsághoz hozzátartozik, hogy később egy hibaigazításban megjelent Mózes neve is — igaz, ehhez előbb neki kellett levelet írnia az újságírónak.) Mindenesetre csakugyan sajátos volt a helyzet ezzel az előadással. Kovács Gyula mint profi színész ugyanis nem szerepelhet a Pótszék (amatőr) Színpad produkciójában. De 84
