Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Ittzés Mihály: Zenei élet Kecskeméten a XIX. század végén
Ittzés Mihály Zenei élet Kecskeméten a XIX. század végén-Á. ™ em célja e dolgozatnak, hogy a száz évvel ezelőtti kecskeméti zenei életről részletes krónikát, dátumokkal, adatokkal, nevekkel agyonzsúfolt, bár talán éppen az adatszerűséggel hitelesített körképet adjon. Mondandómhoz és hátterének hitelességéhez talán akkor sem fér kétség, ha nem szolgálok statisztikai adatokkal, például arról, hogy a vizsgálatunk tárgyául választott tíz év alatt, 1886-tól 1895-ig, hány iskolai zenés műsort és egyleti hangversenyt tartottak, vagy hogy a színházban hány zenés színdarab, népszínmű, operett hányszor és kiknek az előadásában került színre. De még azt sem kívánom föltárni, a kortársak hogyan fogadták a zenei eseményeket. Úgy vélem, hogy számunkra ma fontosabb és több tanulsággal szolgál, ha a zenei élet színtereit, résztvevőit, alkalmait, irányait és valamelyest tartalmát vesszük szemügyre .. . Vagyis az időbeli távolság kínálta felülnézet inkább a tendenciák bemutatására, a történelmi tanulságok megfogalmazására, egyszóval korkép megrajzolására késztet. A korszak és előzményei legfontosabb adatait és tényezőit legnagyobb szerencsénkre Szent-Gály Gyula, a városi zeneiskola alapító igazgatója 1896-ban megjelent könyvecskéjében összefoglalta. Kiindulópontul ezt a hiteles forrást idézem: „Tulajdonképpen zenei életről nálunk még most sem lehet szó, annál kevésbé a régebbi időkről, s ez nagyon természetes is. Zenei élet ott fejlődhetett ki, hol elegendő számmal van műértő közönség, s ez hiányzott nálunk” — írta a jeles muzsikus. Egyfelől csodálkozhatunk éleslátásán, másfelől viszonyaink változatlanságán, legalábbis lassú változásán, fejlődésén szörnyülködhetünk. írhatta volna e sorokat 40-50 évvel később Kodály Zoltán, vagy akár mai zenepedagógusok és zeneírók sirámaiból is lehetne az idézet... Érdekes a látlelet, amelyet szerzőnk ad, ezért szeretném kicsit hosszabban folytatni dolgozatának idézését: „Ezen sem lehet azonban csodálkoznunk, ha figyelembe vesszük azt a felfogást, mellyel régebbi időkben a zenetanulást tekintették. Nálunk, az alföldön, hol a lakosság túlnyomó része gazdálkodó, vajmi kevés tér jutott a szellemi munkálkodásnak. [. . .] a gazdaember gondolkodása szerint az eke szarvát vagy a főzőkanalat derekasan meg lehet fogni anélkül, hogy valaki akár hegedülni, akár klavírozni tudjon. Zenét csak az igen kevés számú honoratiorok házánál tanítottak, és itt is inkább divatból vagy hiúságból tették ezt, s ekkor is megelégedtek azzal, ha a gyermek annyira vitte, hogy egy-két nótát jól-rosszul el tudott játszani. Erre a czélra pedig — mert zongora igen kevés háznál volt és inkább a hegedűtanulás volt elterjedve — elégnek tartották a cigányt is, ki aztán minden alapismeret mellőzésével — hiszen maga sem tudta azokat — egy-két nótát és divatos táncdarabot beszajkóztatott.” „Ily viszonyok mellett” — folytatja Szent-Gály — „az is természetes, ha nem akadt valamire való zenemester sem, aki letelepült volna. Akik itt ragadtak is, többnyire katonazenekarokból kilépett, idegen származású mesterek voltak, kik a zenetanítást inkább praktikus, hasznot hajtó oldaláról fogva föl, úsztak az árral, és a legszükségesebb zenei alapismeretek elsajátítása után — mely alig terjedt többre a hangjegyek ismereténél — pusztán arra szorítkoztak, hogy a szülők kedvét keresve — az akkor divatos táncdarabokat, nótákat, csárdásokat tanítsák be.” 73
