Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Bónis Ferenc: Molnár Antalról és keserű önéletrajzáról

Alapvető Bartók-tanulmányokat ír az első két színpadi mű bemutatója alkalmából, 1920- ban szolfézskönyvet, egy időben az európai zene történetének s a Bach- és Händel-zene lelki alapjainak szentelt munkákkal. 1921-ben, a Két elégiáról szólva, ő írta a Bartók zenéjével foglalkozó első tudományos elemzést. 1922-ből való A zeneművészet könyve — ebben, még a Tánc-szvit és a Psalmus Hungaricus előtt — az európai zeneművészet szerves fejlődési fokaként tárgyalja Bartók és Kodály művészetét. Szinte hihetetlen bőséggel következik ezután egy sor könyv — valamennyi merész és új témát pendít meg a magyar zenetudományi irodalomban, olyan színvonalon, amelyről korábban álmodni sem lehetett. 1923-ban jelent meg A zenetörténet szociológiája, 1924-ben a Wagner-breviárium, 1925-ben Az új zene, 1926-ban Az új magyar zene, 1927-ben a Jazzband, 1928-ban a Bevezetés a zenekultúrába, 1930-ban a Fizika és muzsika, 1931-ben A gyermek és a zene, ugyanabban az évben az Összhangzattan, 1933-ban A zenetörténet megvilágítása, 1935-ben a Zeneesztétika és szellemtudomány, 1936-ban az első Kodá/jy-monográfia, ugyanabban az évben esztétikusi munkásságának jelentős elméleti és gyakorlati alapvetése: Liszt Ferenc az esztétika tükrében, valamint A Ma zenéje, 1938-ban pedig, hosszas érlelés után, a Zeneesztétika I. kötete. A háború valamelyest gátolta a publikációk áradatát, nem akadályozta azonban a műhelymunkát: készült — és elkészült — a főművek egyike, az 1938-ban kiadott nagy munka testvérkötete, a Gyakorlati zeneesztétika. Már az I. kötet is csak a szerző költségén jelenhetett volt meg a háború előestéjén — all. kötetre azonban emberöl- tőnyi kézirat-tetszhalál várt. A háború után napvilágot látott még kisterjedelmű, de figyelemreméltó tartalmú könyve Bartók művészetéről, s megjelent Az új muzsika szelleme (mindkettő 1948-ban): itt azonban, hosszú időre, megszakadt a nagy publikációk lánca. Molnár körül megritkult a levegő: 1949 és 1958 között egyetlen új könyve sem hagyta el a sajtót. Három fontos munkáján kívül — melyet Szabolcsi Bence publikált a Zenetudományi Tanulmányokban — néhány újságcikke, folyóiratközleménye, összhangzattani példatára és egy sor rádióelőadása kapott csak nyilvánosságot a mondott években. 1951 és 1953 között azok sem.

Tragikus, hogy Molnárra, aki pályájának indító energiáját Kodály és Bartók munkásságától kapta, aki művük és eszményeik progresszivitásához mindenkor hű maradt, s akit a két háború között, éppen ezért, nemegyszer megtámadtak a visszahúzó erők: arra a Molnárra 1948 után ellenkező irányból jövő támadások vártak. Az élesedő ideológiai harcban Molnár esztétikai munkásságát, e munkásság idealista filozófiai alapját, baloldalról érték súlyos bírálatok. Másfelől az is igaz: az építés és újjáépítés esztendeiben Molnár egykori szellemi fegyvertársai az ő céljainál alkalmasint sürgetőbb-égetőbb feladatokkal viaskodtak: a pusztuló ősi zenekultúra írott és íratlan emlékeinek feltárásával-megóvásá- val, meg azzal, hogy egy elmaradott ország népét, új lehetőségek megnyíltával, megtanítsák a muzsika ABC-jére. Némaságra, természetesen, nem ez utóbbiak ítélték Molnárt.

A némaság fala, mely körülvette, az ötvenes évek közepe táján kezdett csak repedezni. 1955-től kezdve, a Magyar Rádió „Bartók összes zongoraművei”-ciklusának bevezető előadásaival jelent meg Molnár újra a nyilvánosság fórumán. 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 1959-ben pedig két kötete is napvilágot látott: egy Barokk repertórium és egy Brahms-életrajz. írások a zenéről című gyűjteménye — Bartókról és Kodályról szóló tanulmányok és romantikus muzsikusportrék — a magyar muzikológia klasszikus mestereinek összegyűjtött munkáit publikáló Magyar Zenetudomány-sorozatban kapott helyet. Ezzel kezdődött a felgyülemlett kéziratok és nehezen hozzáférhető, legbecsesebb régi publikációk sorozatos kiadása. Népszerű előadásokat tartalmaz az 1963-as A zenéről című kötet és a Zenéről mindenkinek, 1968-ból. Alapmű A zeneszerző világa (1969). A több ízben emlegetett opus magnum, a Gyakorlati zeneesztétika, 1971-ben támadt új életre. Ugyanakkor jelent meg a klasszikus Rómában játszódó, Bartók és Kodály korát idéző kulcsregény, A halállátó is. Az Emlékezések válogatott darabjait, Magamról, másokról címen, 1974-ben bocsátotta újtára a szerző. Tizenkét esztendős megszakítás után (!) 1974-ben fejeződött be Az új magyar zene kibontakozása című tanulmányának folyóiratbeli közlése. Zenekultúra címen válogatott tanulmányai hagyták el a sajtót 1975-ben, gondolatébresztő miniatűr

63