Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Bónis Ferenc: Molnár Antalról és keserű önéletrajzáról

esszéi 1976-ban, Eretnek gondolatok a muzsikáról című kötetében. Sorozatnyi esszét közöl A zene birodalmából című Molnár-kötet 1979-ben, majd a Romantikus zeneszerzők portrésorozata. 1981-ben látott napvilágot Eszmények, értékek, emlékek című kötete: esztétikai vizsgálatoknak, történeti kutatásoknak és memoárnak e sajátos ötvözete. Az idős mester még megérhette az utókor felismerését: hogy mindazok, akiket a XX. századi magyar zeneélet és zenetudomány klasszikus építőinek tekintünk: egyetlen nagy polifon művet alkottak, akkor is, ha szólamaik különbözőek, ha látszatra ki-ki csak „a maga nótáját” fújta. Ezek a szólamok feltételezik, kiegészítik egymást, egyik sem lehet meg a másik nélkül. Némi egyszerűsítéssel: a zeneesztétikai gondolkodás eligazít a zeneművek világában — a zeneolvasás tudománya viszont az esztétika törvényeinek megértésében.

*

Önéletrajzát, melyet 1968-ban, hetvennyolc évesen, kései publikálás reményében juttatott el e méltatás írójához, itt és most tesszük először közzé. Korábban aligha tehettük volna. Egy súlyosan sértett, jelentékeny ember nyilatkozik meg benne, hol maró iróniával, hol szelíd humorral. Olyasvalaki, aki tisztában van munkái értékével, de azzal is, hogy soha nem kapta meg értük az őt megillető társadalmi elismerést — s ha mégis kapott valamit, az mindig túl későn érkezett. Ennek az ellentmondásnak történeti kivetítésévé sikeredett végül is az Önéletrajz. Nem csoda, hogy keserű, hogy szubjektív, hogy helyenként elfogult. Életét — külső életét — kudarcok sorozataként szemlélteti, ennek megfelelően csoportosítva autobiográfiájának tényeit. Az ilyen csoportosítás aligha lehet mentes az egyoldalúságtól, az igazságtalanságtól — ezért tartottam szükségesnek, hogy kommentáljam. E kommentárok célja, a szükséges magyarázatok mellett, bizonyos korrekció, az objektivitás jegyében. Ezek a jegyzetek mit sem változtatnak az összképen: azon, hogy milyennek látta Molnár Antal önnön pályáját 1968-ban. Az alapszöveget, természetesen, változtatás nélkül közöljük.

Amikor századunk elején Molnár a magyar zenekultúra építői közé szegődött, nem a könnyű sikerre esküdött fel. Ha élne még: ma sem kellene a könnyű sikertől tartania. A születése óta eltelt évszázadban soha nem állt még oly rosszul a zene ügye a magyar társadalomban, mint manapság. S ha most a „keserű önéletrajz” közlésével tisztelgünk Molnár emléke előtt, azt leginkább magunkért és utókorunkért tesszük. A kudarcok sorozatából — mely végső értelmében mégiscsak győzelmek sorozata — példát és biztatást meríthetünk a ránk váró küzdelmekhez a kultúra jogfolytonosságának biztosításáért. Azért, hogy „a zene mindenkié” lehessen — hogy a zene fennmaradjon Magyarországon.

64