Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Bónis Ferenc: Molnár Antalról és keserű önéletrajzáról
Bónis Ferenc Molnár Antalról és keserű önéletrajzáról K^ßzkz esztendeje, 1890. január 7-én született Molnár Antal, a modern magyar zenetudomány aranykori nemzedékének egyik kiemelkedő jelentőségű tagja. Hosszú életet nyert, hat év és egy hónap híján megérte önnön centenáriumát. Ez a hosszú élet sokoldalú és termékeny munkásságnak adott keretet. Tizenkilenc esztendősen jelentette meg első zenei írásait és kilencvenegy éves volt, amikor utolsó kötete megjelent. 1983 decemberében bekövetkezett halála után, mégis, kisebb szekrényt megtöltő kiadatlan kéziratanyag maradt utána; végrendeletében e sorok íróját tisztelte meg e kézirathagyaték válogatott közreadásának felelősségteljes feladatával. Annak, hogy ezek — 1940-től mintegy két évtizeden át — jócskán felhalmozódtak, megvan a történelmi oka, nem is egy. Nem a mentsége, hanem a magyarázata. Az okok egyike a magyar zene és a magyar társadalom kapcsolatának alakulásában keresendő. Másika abban a munkában, melyet Molnár a magyar zeneművészet, a magyar zenetudomány építésében magára vállalt. A harmadik ok — szoros összefüggésben az előző kettővel — Molnár központi műfajainak „rangsorolása” volt a magyar zenekultúra építésének történelmi munkatervében. A negyedik ok az életmű jellegében gyökerezik: újító voltában egy, a konzervativizmusra hajló korban, másfelől idealista bölcseleti kiindulásában egy, a materialista világnézet diadaláért türelmetlenül küzdő, e küzdelem hevében sok valódi értéket feláldozó korban. Pályakezdése idején az új magyar zene építői úgyszólván munkamegosztás nélkül dolgoztak, évszázados késedelmek pótlásán. Kodály és Bartók példáját követve, Molnár is több frontszakaszon küzdött. Volt: tanár, hangszeres előadóművész, zeneszerző, népdalgyűjtő és zeneíró. S ha utóbb, célszerűen, szűkítette is tevékenységi körét: végül valamennyi kezdeti vállalkozása hasznára vált a megmaradottaknak. Zeneszerzői munkálkodása megtanította az esztétikust, hogy belülről élje át a szerkezet, a szerkesztés tanulságait. A népdalgyűjtő a közvetlen élmény erejével ismerte meg a formálódó új magyar zene nyelvi és szociális hátterét. Rövid ideig tartó kamaramuzsikusi előadótevékenysége zene- történeti események részesévé tette: első megszólaltatója volt Kodály op. 2-es és Bartók op. 7-es vonósnégyese brácsaszólamának, s ilyen minőségben vett részt Debussy vonósnégyesének a zeneszerző által jóváhagyott magyarországi bemutatásában is. Ez a működése nem csupán a későbbi kamarazeneprofesszornak kínált gazdag tapasztalatokat, hanem a bontakozó esztétikus előtt is új zenei világokat, új formákat, új jelenségeket tárt fel. A sok irányból jövő élmény, gyakorlat, felismerés és tapasztalat, primer voltában, írásművekben összegeződött. 1911-ben, az Allegro barbaro és A kékszakállú herceg vára évében, Molnár új fejezetet nyitott a zenéről irás magyarországi történetében. Bartók első vonósnégyeséről és Gyermekeknek-sorozatáról, Kodály Zongoramuzsika-ciklusáról szóló esszéi a szakzenész tárgyi tudását, az új élmények forrását kutató esztétikus módszerességét egyesítik az újért való kiállás bátorságával. Széles körű zeneirodalmi ismeretek, klasszikus és újkori bölcseleti rendszerek beható tanulmányozása, az újabb irodalmi és művészeti irányok elméletének és gyakorlatának feldolgozása, lélektani és szociológiai stúdiumok, a történelem közvetlenül átélt tudatformáló hatásának felismerése, a pedagógiai gyakorlat eredményeinek elméleti summázása: ezek az összetevői Molnár mind nagyobb távlatú elméleti munkásságának, a tízes évektől. 62
