Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Németh István hatvanéves - Szekér Endre: Németh István hűséges és hűtlen estéi (A hatvanéves író köszöntése)
Elássa a húst, a kecske bőrét meg kiteszi száradni. Németh István korai elbeszéléseiben móriczi nincstelen világ tárul ki előttünk. De Németh mondatait szőkébbre fogja, szavait megrostálja. Elbeszéléséből, mint a jó léghajós — kidobja a felesleges súlyokat. Emelkedik. Hűtlen estéi — hűségéről vallanak. Hűséges népéhez, kisembereihez, akik nem tudnak és nem is akarnak „hősök” lenni. Hűséges az írás mesterségéhez, a Kosztolányi által is sokat emlegetett világossághoz. Azt hiszem, hogy Németh István és Fehér Ferenc világa, alkotói szemlélete rokon. Fehér Ferenc felejthetetlen pillanatot örökített meg a Tiszánál éjszaka, bácskai tájképet rajzolt versben, vásári forgatagról írt, testvéreinek érezte a fákat. Németh István parasztjai falusi környezetükben forrnak, elszökni akarnak, újat és jobbat szeretnének találni. Őmaga lírai jegyzeteiben a szülőföld rabságáról vall, szétnéz a falusi főutcán egy augusztusi pillanatban. Érzi, hogy innen nem szabadulhat. Gyerekkorában ugyanígy igézte meg egy elmondhatatlan, varázsos nyárvégi pillanat, s ő azóta tudja, hogy ez az érzés „teljes szépségével és fájdalmával” csak itt hat rá. Hiába megy akárhova. Eszembe jut Juhász Gyula verse, a Vidék, melyben egy hasonlatban sokmindent elárul magáról és álmairól, sorsáról. „Mint a bakter kicsi háza mellett, | Szalutálok tűnő Életeknek. | Piros zászlót lengetek hiában. ! Forradalmas, titkos, régi vágyam. | Körülöttem csönd van s réti rózsák. Ó ki tudja, tán ez a boldogság?” A magyar vidék nagy költője, Juhász Gyula egyszerre érezte a tiszai csöndet, a vidéki magányt, az örökös benső fájdalmat, hűtlen hűséget: az elvágyódást és az ittmaradást, a mellette elszáguldó vonatok igézetét és a bakterként integető költő álmodozását. Valahol itt kell keresnünk Juhász Gyula, Fehér Ferenc és Németh István világának rokonságát, a magyar vidék jellegzetes kettősségét: az elvágyódást és az elmenni nem tudást, a gyökér és a szárny összetartozását. Németh István Az ötödik mondat című elbeszélését nem tudom elfelejteni. A söntés végében házi feladatát írja egy kislány. Öt mondatot kellene írnia édesanyjáról. Ő többet tud írni, mint Kosztolányi Házi feladat című novellájának kisdiákja, akinek az édesapjáról kell fogalmazást írnia. Németh István kislányfigurája sejti a szörnyű valóságot, anyja erkölcsi mélypontját, a körötte megjelenő férfiakat. Fél. Félelmét álmai oldják. Csak négy mondatot tud írni öt helyett. Az ötödik mondatot egy vendég segítené megírni. De nem lehet. Kosztolányi vendégfigurája lediktálja a kisfiúnak a fogalmazást, az életre tanítja őt, hiszen hazudni kell. Németh István nem tud olyan könnyed feloldást teremteni, az ő befejezésében egyszerre van jelen a félelmes valóság és az esetleges derű. Ahogy a Fagyos éjszaka című hangjátékában komoran kopogó lépések, meg-megismétlődő padlóropogás, nyugtalanság érződik, „ítélkezni kell”, drámai pillanatokat élünk át, mint elbeszéléseiben. A drámaiság, a feszültség csaknem valamennyi írásában megfigyelhető. De valamilyen halvány reményt, feloldódást veszünk észre egy-egy Írásának befejezésében. A hangjáték végén „kinyitják az ablakot”, a korábbi fullasztó levegő, füstös környezet, feszült hangulat feloldódik: „Csuda, hogy meg nem fulladtunk eddig.” 1972. május 28-án találkoztam Kecskeméten Németh Istvánnal, aki egy irodalmi estre jött Fehér Ferenccel együtt. S ahogy telik-múlik az idő, sajnos gyakrabban kell búcsúznunk barátainktól, sűrűbben megyünk temetőbe, így 1989. augusztusában Újvidéken közös költőbarátunktól, Fehér Ferenctől vettünk búcsút. Németh István is ott lehetett a tömegben. Együtt hallgathattuk Herceg János, Tolnai Ottó és mások búcsúszavait. „Nagyobb elismeréssel kellett volna megbecsülnünk”, mondta Herceg János. Eszembe jut ez most, amikor egy közöttünk élő vajdasági magyar író, Németh István hatvanéves születésnapját kellene megünnepelnünk. Mert tudunk-e igazán megbecsülni egy életművet? Tudunk-e igazi emberi kézszorítással köszönteni? Ad-e elegendő tisztet, rangot hat évtized? Be kell vallanunk az előbb idézett Herceg Jánossal együtt: sokkal nagyobb elismeréssel kellene megbecsülni minden írót, a hatvanéves Németh Istvánt is. Sugározzon neki sokáig az az eleven élet és csodás napfény, melyről a Forrásban is írt az elmúlt évben. Isten éltessen! 61
