Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
érkezett parancsra. Pedig szeretem a műfajt, erdélyi magyar irodalmunk kevés publicisztikai kötetei közül az egyik az enyém: Vállald önmagad. Vállaljuk-e még mindig önmagunkat? Vagy belefúlunk a kényelmes, de életveszélyes önáltatás gyávaságába? A megnyugtató illúzióba? Erdély magyarsága ebben az évszázadban, kisebbségi sorban, három pusztító illúziót élt meg, mind a három majdnem a végveszély, a nemzeti megsemmisülés közelébe sodorta. Az 1918-as gyulafehérvári román gyűlés teljes nemzeti egyenjogúságot, nyelvi, kulturális autonómiát ígért. Kacsó Sándor 1946-ban, visszatekintve „gyulafehérvári ámításnak” nevezte az egészet. A második világháború után a Groza-kormányba vetettük reménységünket, s nem vettük észre, hogy a részleges nemzetiségi jogok bevezetésével együtt felszámolja gazdasági és művelődési önállóságunk minden lényeges szervezetét, maradnak a senki által be nem tartott üres törvénycikkek. Majd 1965 után egy ideig sokan úgy érezték, magam is, hogy a szocialista demokrácia nyitása létrehozza a tisztességes nemzetiségi egyenjogúságot, saját intézményrendszert (anyanyelvű iskolák, művelődési egyesületek stb.), az anyaországunkkal való kapcsolatok szabad építését, az erdélyi magyar jövőt. Tudjuk, mivé vált mindez ... Vajon egy negyedik illúziót kibír-e az erdélyi magyarság? A belhoni ellenzék és külhoni román emigráció ködös ígéreteire gondolok a demokratikus jövőről, amely szerintük önműködően megoldja a nemzetiségek sérelmeit is, s amelyekkel ez az ellenzék magának akarja fenntartani a jogot a nemzetiségi kérdés majdani rendezésére, noha semmilyen érzékenységet nem mutat, egyenesen ellenségesen viszonyul a nemzetek, nemzetrészek önrendelkezési jogához, hacsak nem a saját ügyéről, a besszarábiai románokról van szó. — Riporterkönyvedből kikövetkeztethető az utazó író alakja. De ha állandó lakhelyeidet veszem számba, akkor is jelentős távolságokat befogó térkép rajzolódik ki: Uzon—Sepsiszent- györgy—Bukarest—Kolozsvár. Az én konzervatív helyhez (szülővárosomhoz, Kolozsvárhoz) kötöttségemből nézve, ez valóságos kalandnak tűnik. Persze, nagyon jól tudom, hogy e század sokkal látványosabb migrációt hozott, mint amilyet Te személyesen fel tudsz mutatni. És azt is sejteni vélem, hogy a negyvenes évek közepén felnőtté vált romániai magyar értelmiségi útját milyen társadalmi-politikai tényezők befolyásolhatták, a remények, lehetőségek és illúziók milyen csábításai és szorításai működtek az elmúlt évtizedekben errefelé. Kérlek, jellemezd röviden változó életteredet e helységekben. Külön szeretnék kitérni a Bukarest—Kolozsvár váltásra. Igaz, bukaresti lakásodban sosem jártam, fellegvári villádnak, az egykori Szervátiusz-ház közelében épült „betonvárnak” viszont többször is vendége lehettem. Meggyőződésem volt, hogy aki manapság — annyi áldozattal, utánajárással — ilyen házat épít magának és családjának, az tartósan akar berendezkedni itt. Pár év múltán aztán „elcsángáltál” a város másik végébe, kettőtöknek (feleségeddel) valóban elégséges, autóbusszal is megközelíthető blokklakásba .. . Hogyan élted, éled meg ezeket az újrakezdéseket? — Csavargónak születtem volna? Hatvanon túl is szívesen utazom, izgalomba hoz új tájak, emberek megismerése. Pedig apai őseim nemzedékei egész életükben szülőfalujukban, a háromszéki Dálnokon — Dózsa György falujában — megülték magukat, nem kívánkoztak el onnan. Nagyszüleimet a századeleji tagosítás lódította ki Dálnokról, természeti csapások is üldözőbe vették őket (farkasok tépték szét a lovaikat), de akkor sem mentek messzire, csak a majdnem szomszédos Barátosra, ahol az erdőkitermelő vállalat saját vasútvonalán szükség volt egy pályaőrre. Beke Dénes bakterként olyan sokat járta a barátosi határt, a vasútállomástól a zabolai erdőaljig, hogy most, hetven esztendő múltán is, mikor a fakitermelés elfelejtődött, a keskenyvágányú vasút sínéit rég felszedték, a bakterház környékét „Beke bácsi tagjának” nevezik. Ha majd kedve lesz valakinek összeírni a barátosi helyneveket, mert ezt a foglalatosságot nem valami jó szemmel nézik mostanság Erdélyben — a helynév perdöntő tanúság lehet arról, hogy hol ki is volt az első megtelepülő — mondom, ha mégis összeírják Barátos helynévanyagát, nehogy Beke Dénes földjeit sejtsék abban a tagban. Nem volt ott neki egy barázda földje sem. A lábaival szerzett nevet a hegyalji dűlőnek. 46
