Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
Anyai őseim nyugtalanabbak lehettek: székely határőri tisztekként évekig állomásoztak messze túl az ősi fészken, Uzonon. Nem is beszélve a háborúkról, amelyekbe a székely határőröket is belevitték. Egyik anyai elődöm, Pünkösti Gergely huszárkapitány nem származási helyébe, hanem Alsócsernáton falu történetébe írta be a nevét: 1848 kora nyarán ott javasolta elsőnek Erdélyben, még a kolozsvári törvényhozás előtt, a jobbágyság eltörlését. Eme Pünkösti Gergely később Bem tábornok hadsegédjeként barangolt Erdélyben, majd kényszerből vándorolt el jóval messzibbre, Kufstein várába, láncravert fogolyként. Ezek a helyváltoztatások már „szolgálati úrnak” számíthatnak. Bennem ez a kétféle életérzés váltakozik, birkózik egymással. Romantikus rajongással ragaszkodom szülőfalumhoz, Uzonhoz, életének minden változására figyelek, féltőn óvnám — ha tudnám — a jellegtelen tömbházaktól a falu közepén, amelyekbe nem annyira a lebontandó házak székely lakói költözködnek be, hanem moldvai vidékekről idehozott román fiatalok, a telepítés nevében kibővített szeszgyár munkásnői. Uzon szülöttei pedig ingázhatnak Brassóba, Sepsiszentgyörgyre! Ez nemcsak uzoni jelenség most, egész Székelyföldet jellemzi, engem nyilván itt döbbent meg mindig, a székely sorvadás folyamatát belülről szemlélve ezen a telephelyen, ahol anyai őseim ásták ki az első házak fundamentumát. Az én csavargásaim „szolgálati utak” voltak, mint a Pünkösti Gergelyé. Választott mesterségemet aligha gyakorolhattam volna Uzon községben, noha volt erre példa a Székelyföldön; Benedek Elek egy Uzonnál jóval kisebb helységben, Kisbaconban szerkesztette a Cimbora gyermeklapot, igaz, hogy nyomdába már Szatmárnémetibe küldte el, de hát akkoriban egészen más idők jártak. Fiatalon — vagy másfél évig én is Uzonban élve — barangoltam a Székelyföldet, Uzonból küldtem írásaimat Bukarestbe, a Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe. Manapság elképzelhetetlen lenne ez az életforma, nem illeszkednék az elfogadott sablonba, alaposan felkelteném a hatalom gyanakvását falusi újságírásommal vagy irodalmammal. Alsókosályban ma nem lenne hely Bartalis Jánosnak, hogy gazdálkodás mellett megverselje a rusztikus élet szépségeit. Szegény Borváth Károly megkísérelt történészkedni falujában, Vargyason, ólálkodás támadt körülötte, és hamarosan a szénkályha „lázadt fel” ellene, amit soha nem tett senkivel, Karcsi barátunkat megfullasztotta. Bukarestbe a munkalehetőség vitt, mint annyi székelyt idők során. Bözödi György nem kevesebbet állít, mint hogy egymillió székely olvadt bele Havasalföld román népébe néhány nemzedék alatt. Feleségem csángó-székely szüleit is a munkanélküliség csalta a barcasági Hétfaluból Bukarestbe. Ennek az áramlásnak a nyomába szegődtem magam is, más körülmények között és más célkitűzéssel: erdélyi magyar népemet kívántam szolgálni a román fővárosban, mivel az erősen centralizált újságkiadásban ott nyílt nagyobb lehetőségem erre. Néhány rövid esztendőnyi tartózkodásnak szántam bukaresti életemet, huszonkét esztendő lett belőle. Jött a sztálini osztályharc, amely napi hírek fordítására lökött az Előre fordítói rovatába, hová menekülhettem volna onnan? Soha nem éreztem gazdaként otthon magamat a Dimbovita partján, ideiglenességem soha nem oldódott fel. (Nemzedékem legtöbb tagja hosszabb-rövidebb ideig élt, újságíróskodott, szerkesztett, írt Bukarestben.) Mikor újra kezembe vehettem a riporteri tollat, a szovjet párt huszadik kongresszusa után — kiderült, hogy az osztályharc nem éleződik állandóan, ha valakiknek nem érdekük ezt heves lendülettel élesztgetni! — havonta többször is indultam Erdélybe, „terepre”, ami valójában hazatérést jelentett. Bukarestben laktam, Erdély magyar népe körében éltem. Várva az alkalmat e kettősség feloldására. Más út nem nyílt: húsz esztendei munkánkkal (magam és feleségem megtakarításaival) házhelyet vásároltunk Kolozsváron, külön minisztertanácsi engedéllyel, Fazekas János miniszterelnök-helyettes baráti patronálásával, hiszen még bukaresti illetőségűek voltunk, aztán felépítettük a „betonvárat”, és siettünk Erdélybe, hogy gimnazista fiam kóstoljon bele a kolozsvári magyar gimnáziumi életbe is, a bukaresti magyar iskola után, amely azért csak félszeg-félénk nemzeti tudatot adhatott a diákjainak. (Ne legyek igazságtalan: bárcsak ma is adhatna, sugározhatna legalább ilyen félszeg magyarságot Bukarest százhatvanöt 47
