Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
benne, nem is alaptalanul. De hát Jancsó Elemér professzor, aki közvetlen munkatársa volt, és más magyar írók, irodalomtörténészek is csak elismerően szóltak a Tolmács nélkül című kötetem lapjain Lucian Blagáról (és nagyon sokan szóltak, bizonyságaként, hogy Blaga költészete és nem a filozófiája hatott a magyar költőkre is), nem hinném, hogy az én mulasztásom olyan főbenjáró bűn lenne. De kétségtelen mulasztás, torzítás, egész szellemi életünk nagy mulasztásain belül. Ugyanis a hallgatásunk Blaga — fogalmazzunk élesen — nacionalizmusáról, mások ennél mérgezőbb elfogultságairól, egyféle félszeg „udvariaskodásból”, kisebbség-rendüség (és nem kisebbrendűség) tudatból fakadt. Ez magyarázza — irodalmi síkon —, hogy a mai napig nem néztünk szembe őszintén Mihai Eminescu perzselő nacionalizmusával, antiszemitizmusával, idegengyűlöletével, amelyből későbbi román szellemi torzulások táplálkoztak. A magunk magyar nacionalizmusával keményen leszámoló szóvivőink megkerülték az ellenünk szóló nacionalizmusokat, elfogultságokat, ami felbátoríthatta a nemzeti elfogultság Blagánál vagy Eminescunál törpébb epigonjait, márpedig néha éppen ezeknek volt igazán mérgező szerepük a magyarellenes Duna menti hangulat kialakításában. Tudom, tudom, egyféle „nemzetiségi taktikánk” volt ez a hallgatás az ellenünk irányuló nacionalizmusokról és ostorozása saját nemzeti elfogultságainknak. De vajon ezzel nem segítettük-e elő éppen a más nacionalizmusok feléledését? Ha minket átkoznak és senki nem véd meg, támadhat ilyen dac: jöjjön a gyűlölet! Nemzetiségi taktikának képzeltük a másféle nacionalizmusok elleni harc szemérmes áthárítását a maguk nemzeti közegére, és a kétségtelenül létezett „romlatlan testvériség” túlhangsúlyozását. Nem csak az irodalomban. Egy új iskolatagozat létrehozása így takarhatta el a magyar közvéleményben tíz másik magyar iskola elsorvasztását, egy Petőfi-szobor felállítása Csíkszeredában vagy Székelyke- resztúron, mind a két városban együtt Nicolae Bálcescu szobraival, noha ez utóbbinak aligha volt valami köze a Székelyföldhöz, „elfeledtette” velünk, hogy módszeresen eltüntették Petőfiék forradalmának, 1848-nak erdélyi tárgyú emlékeit, híre-nyoma sincs az aradi szabadságszobornak vagy az ereklyemúzeumnak. Nem folytatom a példákat, Te is jól ismered őket, valamennyien fájdalmasan tapasztalhatjuk. És ebben van mélységesen igazad, Lajos barátom, hogy buzgólkodásunkban (hadd vegyem magamra mások vétkeit is) elmostuk a szükséges határt biztonságtudat és önáltatás között. Nem is annyira riportirodalmunk, regényirodalmunk vagy költészetünk bűnéül rovom fel ezt, a riport egyedi példákat mutat be, és ezek a példák lehetnek csakugyan erdélyi magyar gazdai biztonságunkat erősítők is. Lehettek esztendőkkel ezelőtt! Vétke- sebb a romantikus egyoldalúság sugallatában publicisztikánk, amely a műfaj törvényei szerint általánosít, az egyedi jó hírt egész életünk jellemző tünetének állítja be, elhomályosítva ezzel (is) a jó hír körül ólálkodó rosszak garmadáit, a jövőnk számára, nemzeti megmaradásunk számára igazán veszélyeseket. Ez valóban önáltatás volt, amely elkábította az erdélyi magyarság java részét, lefegyverezte természetes ellenállását. A két háború közötti erdélyi magyar közírás ébren tartotta a sérelmek özönét, ezzel felserkentette a kisebbségi magyarság lelki erejét az ellenállásra, a kitartásra. Az elmúlt negyvenöt esztendőben az erdélyi magyar publicisztika, eufóriás lázában, mint az önfeladás AIDS-vírusa pusztította a magyar lelkekben a nemzeti önmegőrzés életerejét, és ma közítéletünkben semmilyen érezhető felháborodást nem vált ki, ha a magyarszakos tanárnő, éppen a magyar nyelv és irodalom oktatója (s hitünk szerint elkötelezettje) román iskolába íratja gyermekét vagy ha egyik írótársunk, a könnyebb érvényesülés jegyében, szakmai gyengeségeit is pótolandó, „eredetileg” románul írt riportkötettel jelentkezik, noha egész életében nem írt vagy legalábbis közlési érvénnyel nem írt románul, legfennebb úgy gondolkodott. Tette ezt arra a torz felhívásra válaszolva, hogy mindegy, ki milyen nyelven ír, miért ne szólalhatnának meg a románok magyarul és a magyarok románul? Nem nyílik lehetőség arra, hogy akár rejtetten is, hangot adjunk publicisztikánkban halált hozó nemzeti sérelmeinknek? Akkor inkább a hallgatás! Magam majdnem másfél évtizede nem írtam publicisztikát, sem önszántamból, sem felkérésre, sem magas helyről 45
