Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
politikai gyakorlatát jelezték, az úgynevezett „Kurkó-vonalat” (amely az országos elnökkel együtt hamarosan az önfeladás szakadékéba zuhant!). Szabédi számára az MNSZ és a Népi Egység szerkesztése a nemzeti megmaradás programját, és az érte vívott harcot jelentette. Nyilván a magam számára is. A riport így vált számomra a cselekvés műfaján túl nemzeti kötelességgé. Nemzeti megmaradásunk Erdélyben — úgy tetszett 1946 táján — szervesen összefonódik a kommunista párt politikai irányvonalával. Szabédit is ez a remény vezette el a párthoz, noha tapasztaltam, hogy a merev pártirányítást némán elutasította — mindig mást küldött a megyei pártbizottságra az irányelvek „átvételére” — és vallotta, hogy igazán egyenjogú szervezés az lenne, ha az akkor már Román Kommunista Pártnak nevezett alakzat mellett, szövetségben vele, létrejönne az Erdélyi Magyar Kommunista Párt is. Úgy tudom, később majd ez is vádpont lesz ellene. Irodalom történészi feladat kideríteni, hogy ez a „lázadó” Szabédi miként és miért válik az öngyötrés merev, dogmatikus kommunistájává néhány esztendővel később. Igaz, soha nem adva fel nemzetiségi eszményeit, magyar nemzeti kötelességeit. Nemcsak Szabédi ismerte fel, hogy a vesztett második világháború, a várható újabb Trianon nyomán az erdélyi magyarság nemzeti megmaradásának egyetlen lehetősége a kommunistákkal való szövetség. A háborús dokumentumok szerint ezt hangoztatta — talán elsőnek — 1944 szeptemberében, a Lakatos-kormány egyik ülésén Budapesten Teleki Béla gróf, az Erdélyi Párt elnöke. Magunk lent, a székely „végeken” ösztönösen is erre az útra találtunk. Engedd meg, hogy A Haynal-ház kapuja című regényemből idézzek. Ez a regény, amely olyan cenzori üldöztetésben részesült, hogy a végén az én szívem rokkant bele, 1945 legelején játszódik. Észak-Erdélyben szovjet katonai közigazgatás működik, ennek árnyékában helyi — Háromszéken teljesen magyar jellegű — önkormányzat. Groza még nincs uralmon. A székelyeket nyakazó Maniu-gárda egyik egysége Háromszék határain túl, Brassó megye szögeletében rejtőzködik, és újabb támadásra készül. Regényem befejező lapjain a város kommunista ifjúsági szervezetének tagjai fegyveres harcra indulnak a gárda ellen. A regény főhőse, a diák Bardócz Gergely tanácstalan és talán félénk is: miért álljon oda a gárda fegyverei elé? Az ifjúsági titkár marokra fogja az érveit: „Azért, hogy ne legyen többé gárda, nyakazás, nyelvvizsga, lélekvásár, kisebbségi sors, megalázás, szolgaság!” Hát ez a Bardócz Gergely egy kicsit én voltam, vagy így: én is Bardócz Gergely voltam azokban a meglódult, küzdelmes időkben. Gondoltunk-e akkor, a gárda ellen indulva, valamiféle elégtételre? Riportjaim írásakor sem jutott eszembe, hogy vajon elismerést kapok-e értük, nem a szerkesztőségtől, hanem az olvasóktól. De ez az elismerés minden riporteri kiállásom után „bejött”, jeléül annak, hogy az igazi gondokat megszólaltató írásokat elolvassák, és ezek visszhangoznak a tudatokban. Még akkor is, ha nagyon sokszor csak sejtetni lehetett azt, amit a Táncsics Mihály álmodta sajtószabadságban kereken ki lehetett volna mondani. Hadd idézzek fel egyetlen esetet a riportjaim nyomán támadt közösségi elégtételekből. Egy magyar iskolai tagozat létesítésének története ez. Nyilván, régi történet, 1968-ból, amikor még új magyar iskolákról is szó eshetett; nemcsak a meglévők drámai védelméről, illetve módszeres felszámolásáról suttogtunk. A magyar iskolák körül mindig szívesen járt a toliam; riportban, publicisztikában, még regényben is érveltem az anyanyelvű oktatás előnyei mellett, a román Gheorgc Lazar példáját is segítségül szólítva a mi erdélyi magyar igazságunk mellé. Leírtam számtalanszor, amíg lehetett, hogy az iskolákon múlik a nemzeti megmaradás, az iskola az élet, a jövő, az anyanyelv, a magyar hagyomány és kultúra folytonossága. Anyanyelvű iskolák nélkül gyorsan „elcsángósodunk” és a nemzeti önfeladás keresztjét vesszük magunkra, hogy majd lassan — akkor már szinte „fájdalommentesen” — lelket is váltsunk. Ama 1968 nyarán Brassóban a teherautógyár magyar munkásai és mérnökei nagy forrongásban voltak: anyanyelvű iskolát szerettek volna a negyedükben. Hiszen a sok új tömbházba jócskán költöztek be magyar szakemberek, fiatal házasok is, megsokasodott a magyar gyermekek csapata a negyedben. Aki ragaszkodott az anyanyelvű oktatáshoz, az a szülő a központi negyedben lévő magyar iskolákba küldte gyermekét, de ha az asszony is dolgozott, ez nehéz volt, néha szinte megoldhatatlan. Miért ne létesülhetne magyar 36
