Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Láng Zsolt: E mese vége, Szürpróz (elbeszélések)
Egy szemvillanás alatt minden megváltozott. Kicsi rázkódás, mintha földet ért volna egy másik világ — ennyi volt a jel. Szövétnekek lobbantak föl szerteszét, egymásnak nyújtották a lángot, s a finom szövésű habként terjedő fényben papírlapok szabad és lebegő hullását bámulták nyakukat tekergető, gyerekarcú emberek, míg őket is maga alá temette a szokatlan havazás. Akkor aztán kéken ragyogó fehérség borította a várost: immár sehol nem mozdult egyetlen, sóhajnyi szellő sem. Ez a tiszta, fehér lappá simuló táj lett e mese befejezése; ez volt Bíró Lajos szerelmének soha meg nem történt története. A táj szélén, valójában azon is túl, már-már a semmiben, izzadt, fekete kezecskéiket tördelve sápítoztak a betűk: mi lesz velünk, jaj, mi lesz velünk! Szürpróz X Xogy a fák sem azok, aminek látszanak, íme a bizonyság. Mindamellett egyebeket is elbeszélek, röviden, mert igencsak késői órában járunk. (Most üti a tízet.) Élt egyszer egy fenyőfa, élt huszonöt évet, mialatt magasra nőtt: épp beláthatott a fölöttem levő manzárd ablakán (ki lakik ott, ne firtassuk!). Beleshetett, ahhoz nem fér kétség. S mint akinek hirtelenvést elege lett a látottakból, váratlanul n alakba rándult, csúcsát a talajba szúrta, gyökérzetét kirántotta, az ég felé dobta, aztán hipp-hopp, eltűnt a mélyben. Mondják, Pascal volt az abszurd atyja, ő, a sötétben botorkáló ember. Mert senki sem hajlandó nyugton szobájában ülni! Ilyesmiről itt szó nincs, hogy ti. a fenyő útra kelése az abszurd igézetében lett volna képzeletem szülötte. Annál is inkább, mivelhogy a fenyő nem botorkált, hanem szá-gul-dott! Áttörte a kemény, agyagos felszínt, majd a homokos, vizes rétegeket, s kisvártatva elérte az egyenletesen könnyű halmazállapotú mezőket. A homokszemcsék karistolva szántották testét, ám a kiömlő gyanta jótékony burokkal vonta be, aminek folytán sebessége is csak fokozódott. (Fél tizenegy. Vagyis nem megy olyan tükörsimán, miként elképzeltem. Megint kiderül, hogy az elbeszélendő anyag nem szárnyalás stb., hanem szöveg, felirat, matéria, ami lényéből fakadóan folyton folyvást változtatásra kényszeríti a hezitáló agyat.) Hamarosan utolért három vándort, akik egymás mellett mentek, egyszerre lépve mendegéltek, s anélkül, hogy hátranéztek volna, félrehúzódtak az útból. A fenyő változatlan sebességgel suhant el mellettük, hogy aztán mégis lefékezzen, s bevárja őket. A vándorok nem kérdezősködtek, nem teketóriáztak, lovaglóülésben ráhuppantak a törzsre, lazán kinyújtott karokkal megkapaszkodtak az ágakban, s a fa máris rohanhatott tovább. Arcukon kezdett felengedni a régóta úton levők egykedvűsége, az üveges közöny, s ahogyan szél lengeti a virágmezőket, akként tört elő jókedvük, s önfeledtségük; kurjangattak, nótáztak. Legelöl ült Láng Ferenc nagyapám, mögötte feszített Jean Gabin, hátul pedig, már a gyökerek között, Vásárhelyi Géza magasodott. 22
