Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Ujlaky István: Magyarok a Kárpát-medencében (Gondolatok egy könyv ürügyén)
gyarok mellé állítja majd a nemzetiségeket. A nemzetiségi politikusok viszont olyan törekvéseket is sérelmesnek találtak, mint a magyar államnyelv bevezetése; (elképzelhető lenne-e a Szovjetunió, az Egyesült Államok, vagy akár Csehszlovákia, Románia államnyelv nélkül?) s olyan területeken sem törekedtek a magyar liberálisokkal való együttműködésre, (pl. jobbágyfelszabadítás) ahol ez népeik érdeke lett volna. 1848/49 a magyar történelem egyik legszebb fejezete (Mohács óta először és utoljára sikerült egyszerre biztosítani az ország függetlenségét, a történelmileg kialakult államtest összetartását és az európai progresszió élvonalában haladást) — ám egyúttal, a népek együttműködése-szemben- állása szempontjából egyik legszomorúbb időszaka is. Osztrák—magyar viszonylatban még elmondható, hogy az egyik oldalon a feudalizmust konzerválni akaró (1848 elején) majd az ellenforradalom jegyében szó- és törvényszegő, cselszövő (1848 nyarától) dinasztia áll, míg a másik oldalon a társadalmi haladást képviselő magyar forradalom. Magyarok és nemzetiségek viszonya azonban semmiképpen sem „jók” és „rosszak” harca. A magyar forradalom a haza minden polgárának szabadságot adott. Ezért a nemzetiségek 1848 márciusában a forradalom mellé álltak. Ám április-május folyamán megfogalmazták — önmagában kétségtelenül jogos — követeléseiket, s e követelésekkel szemben a forradalom értetlenül és türelmetlenül állt. De a nemzetiségi politikusok sem tekinthetők jogos igények korrekt képviselőinek csupán. A horvá- tok (az intrikus Jellasics-klikktől becsapva-mani- pulálva) akkor is fegyverrel támadtak a magyar forradalomra, amikor az valamennyi követelésüket, az elszakadást is ide értve, kész lett volna teljesíteni. A szerbek több száz délvidéki magyar, német, román polgári lakos lemészárlásával, elszakadási törekvésekkel „hálálták meg” hogy a magyar állam befogadta őket. Erdélyben 1848 nyarán még együtt harcoltak magyar és román parasztok, osztályalapon szerveződve. Hogy a magyarokat leválasztva osztályharcból nemzetiségi küzdelemmé lehetett alakítani a román parasztok mozgalmát, az éppúgy köszönhető a román nemzetiségi vezetők türelmetlen nacionalizmusának, mint a magyar liberálisok nemzetiségi kérdésben gyakorolt szűkkeblűségének, s a Habsburg udvar manővereinek. Hogy a szlovák, rutén és magyarországi román lakosság nagy többsége nem fordult szembe a forradalommal, hogy a magyar, szerb és román politika legjobbjai — tragikusan későn — eljutottak az együttműködés gondolatáig, mégiscsak 1848 varázsát és történelmi igazságát mutatja. Szállóige: 1849—1867 között a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. A dualizmus kora egyszerre volt a gyümölcsöző gazdasági együttműködés és gyors gazdasági növekedés, a liberális nemzetiségi politika és a nemzeti gyűlölködés és erőszakos asszimilációs törekvések időszaka. A szomszédos országok történetírása, sőt olykor a hazai, félreértelmezett internacionalista felfogás is hajlamos kizárólag a nagy hangú soviniszta nyilatkozatokat, a (század- fordulótól tényleg létező) beolvasztási törekvéseket, a nemzetiségek számára sértő, olykor ostoba intézkedéseket látni. A valóságban az Osztrák —Magyar Monarchia szavatolta a nemzetiségi állampolgárok egyéni jogait, s jobb feltételeket biztosított a nemzetiségek számára, mint bármelyik európai kortárs hatalom (Angliát, Franciaországot, Németországot is ideértve) saját kisebbségei számára. A dualizmus állama (sajnos) nem biztosította kisebbségei számára a kollektív nemzeti jogokat. Igaz, ezt az egykorú Európában egyetlen más ország sem tette meg. A gazdasági szempontból igencsak életképes, ám politikai szempontból megújulásra képtelen monarchiát katonai vereségei bomlasztották szét. Olyan nemzeti kisállamoknak adta át a helyét, melyek (talán Csehszlovákia kivételével) nem voltak liberálisabbak vagy demokratikusabbak nála, ám gazdasági téren kevésbé voltak életképesek. Az antant és a korábban nemzeti önrendelkezést követelő délszláv, csehszlovák, román politikusok gazdasági, stratégiai szempontokat mérlegelve rajzolták át Közép—Európa térképét, figyelmen kívül hagyva az etnikai határokat és a népek önrendelkezését. Az őszirózsás forradalom konföderáció-ajánlata elkésettnek, a Tanácsköztársaság világforradalom-törekvése illúziónak bizonyult. A Párizs-kömyéki békék szavatolni igyekeztek a kisebbségek védelmét, ez azonban csak törekvés maradt. Az igazságtalan trianoni békét valamennyi magyar párt elutasította, a kommunisták és a szociáldemokraták is. Ám míg a munkáspártok a békés revízió és a konföderációs törekvések között ingadoztak, s az internacionalizmus talaján álltak, a hatalom számára Trianon minden bajok oka, a revízió pedig a legfőbb cél s minden probléma megoldását ígérő törekvés volt, nacionalista, soviniszta alapokról építkezve. Trianon kényszerpályát szabott a magyar külpolitika — végső soron az egész magyar politika — számára. Európában hazánkon kívül csak három revizionista hatalom volt: Németország, Olaszország és a Szovjetunió. A konzervatív jobboldali hatalom az utóbbit nem választhatta. Miközben az önmagában jogos nemzeti sérelmeket és törekvéseket képviselte, az országot menthetetlenül a fasiszta hatalmakhoz kapcsolta, a belpolitikájában is megállíthatatlanul a szélsőjobb felé tolódott, előlegezve az újabb tragédiát, játékszerévé válva a 94
