Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Ujlaky István: Magyarok a Kárpát-medencében (Gondolatok egy könyv ürügyén)
fényképekkel, lapszéli kronológiai összegzéssel, statisztikai táblázatokkal. A tartalmi sokféleség jegyében a kötetben helyet kap a szinte teljes történelem: gazdaság-, társadalom- és művelődés-történet, nemzetközi kapcsolatok, vallások, munkásmozgalom. Ám a mű mégsem tekinthető (sem kronológiai, sem szerkezeti szempontból) teljes Magyarország-történetnek. Gerince az etnikum- ill. nemzet-központú belpolitikai történet; diplomácia, gazdaság, kultúra és vallás any- nyiban érdekli, amennyiben e koncepcióba illeszthető. Kövessük végig Glatz Ferencnek és munkatársainak gondolatmenetét! Az európai nemzetek az elmúlt kétszáz évben születtek. A népek nemzetté válása azonban a kora középkorig visszanyúló, évezredes folyamat. Valamennyi európai nemzetről elmondható, hogy többféle etnikumból ötvöződött, keveredések és vándorlások eredményeként született, s legkorábban a feudalizmus hajnalán foglalta el mai helyét. Népünk már a honfoglaláskor sem volt (nyelvi-etnikai és antropológiai szempontból sem) homogén: a finnugor magyarok mellett kabar, onogur és más töredékek érkeztek vele a Kárpát-medencébe. Az itt meghódított avarok és szlávok, a kalandozások során behurcolt (rabszolgák gazdagították ezt az etnikai sokszínűséget. A középkori államok nem nemzetállamok voltak. A dinasztiák és az egyházak által vezetett- szervezett államapparátusok több nyelven beszélő alattvalókat fogtak össze. Sőt, a középkori felfogás szerint épp „az egynyelvű ország gyenge és esendő” — a többféle nép emeli az uralkodó hatalmát és tekintélyét (a valóságban a munkaerő értékét és a hadsereg ütőképességét). így kerültek Magyarországra is német lovagok és kereskedők, német, olasz, cseh papok, majd — egy európai mértékű „vendég-” (vándor-)mozgalom keretében — mind nagyobb számban német, olasz, vallon, francia parasztok, kézművesek. Míg a nyugati bevándorlás gazdasági, a keleti beköltözés (besenyők, uzok, kunok) katonai szempontból volt érdeke az uralkodó osztálynak. A feudális, dinasztikus állam az erőszakos asszimilációt, a nemzeti kisebbség, a nemzeti elnyomás, a nacionalizmus, sőt a nemzet fogalmát sem ismerte. A kisebbségek inkább kiváltságokat kaptak: szászok, jász-kunok, szerbek privilégiumai 1848-ig fennmaradtak, de a középkorban székelyek és románok, ill. nyugati „vendégek” is kiváltságokat élveztek. Egyes etnikumok (pl. avarok, kunok, szláv töredékek, latin telepesek stb.) teljesen beolvadtak a magyarságba. Más népek (így a már magyarok előtt itt élő, de egységes néppé csak a magyar honfoglalás után vált szlovákok, a Magyar Királysághoz perszonálunióval csatlakozó horvátok, a csak a középkor második felében bevándorolt szerbek és románok stb.) megőrizték nyelvi különállásukat. A Mátyás-korabeli Magyarország egyrészt etnikailag nagyon sokszínű volt, másrészt benne a magyarok abszolút többséget alkottak (a népesség közel 80 százalékát). A XVI—XVIII. században gyökeresen, s a magyar nép és a történelmileg kialakult egységes magyar állam szempontjából tragikusan, megváltoztak a Kárpát-medence etnikai viszonyai. Az ország népessége 1720 körül éppúgy kb. négymillió fő volt, mint kétszáz évvel korábban, 1490 táján. Csakhogy közben az európai országok népessége egyedül a XVI. században megduplázódott. A népességszám stagnálása mögött egyrészt természetes szaporulat és jelentős bevándorlás, másrészt a népesség hatalmas háborús vesztesége rejlik. Csakhogy a bevándorlás (nem lévén határon túli magyar népesség-tartalékok) nem magyar népek: németek, szerbek, románok tömeges betelepedését jelenti, még a népesség- veszteség elsősorban a magyarokat sújtja. így a XVIII. század elejére a magyarság kisebbségbe szorult saját hazájában. Az etnikumok közötti arányokon aztán a XVIII. század gyors népességnövekedése sem változtatott. A XVIII. század elején felelevenedtek és nagy jelentőségre tettek szert a többnyire középkori gyökerű romantikus-mitclogikus-nacionalista történelmi elméletek. Közöttük a dákoromán kontinuitás elmélete a legismertebb. De rutének, délszlávok, szlovákok és magyarok is alkottak hasonló elméleteket. Ezek a mitikus történelmi koncepciók nem állják ki a tudományosság próbáját, a maguk korában mégis volt haladó szerepük: segítették népeik nemzetté válásának lezárulását, a nemzetek-nemzetiségek öntudatra ébredését, identitás-tudatuk megerősödését. Feleslegessé, majd egyszerre groteszkké és veszélyessé akkor váltak, amikor a történettudomány messze túllépett rajtuk, a nemzetté válás befejeződött, s szerepük csupán nacionalista politikai elitek legitimitásának igazolásául szolgált — és szolgál, hiszen ezek az elméletek ma is léteznek, politikai megrendelésre születve újjá. (legalábbis ami a nagymorva és dákoromán elméletet illeti; v.ö. Glatz: Együttélők) A reformkorban lezáruló nemzetté válás a születő nacionalizmus, a nemzeti türelmetlenség és meg nem értés tüneteit mutatta, előre vetítve a későbbi tragédiákat. A magyar liberálisok nemzetnek csupán az államalkotásra képes (magyar, horvát) népeket tekintették, míg a szerbeket, románokat, szlovákokat stb, csupán a „magyar politikai nemzet” — maga a kifejezés későbbi — idegen ajkú tagjainak tartották. Úgy vélték, hogy a polgári szabadságjogok biztosítása, amelyért a magyar reformellenzék harcolt, kielégíti és a ma93
