Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Baán Tibor: Marsall László: Negyvenegy öregek
Marsall László: Negyvenegy öregek Marsall László új könyve, a Negyvenegy öregek (figyeljünk a cím finom archaizálására) számomra elsődlegesen azt tanúsítja, hogy — Jékely Zoltán kifejezését kölcsönözve — az „Idősárkány” ellenében is lehet győztesen veszteni. Vajon nekünk sikerül-e majd az, ami A boros öregnek sikerült, aki „két nagyfröccs között / úgy hadonászott egy szutykos borivóban, a reves küszöbön, a halál küszöbén, / már-már szemem láttára birkózta le a sárkányt.” Vajon nekik sikerül-e, akiket tegnap nyugdíjaztak, akiket minden tükör egyszerre öregnek mutat? Vajon mit kezdenek időtlen idejükkel? Föltehetően egy ráérős délután eltöprengenek azon, hogy hová jutottak, milyen hazába? E haza vize is víz, földje is föld, házai házszerűek, csak éppen minden más. Itt élnek s várnak ránk a „negyvenegy öregek”: a ,Jélig valóságos, félig képzelt személy”, Kluzsinsz- ky, akit a költő Szerelem alfapont (1977) c. kötetéből már ismerünk, valamint a harangozó, a túlvilágra főhajtással üzenő Zelk, s persze: Péter Rózsa professzorasszony és a tanyasi öreg. Itt élnek ők, akik feltűnően hasonlítanak mindennapjaink öregeire, akik ,jurton-fúrnak faragnak, szerelnek, alkotnak, unokákat pátyolgatnak, s azokra is, akik végképp kikoptak a reményből, akik számára — Marsall László kifejezésével — „az öregség a kegyetlen haza”. A költő ehhez még hozzáteszi, egyszerre türelmetlenül és rezignáltan: „Marad tehát a kérdés: hol leljenek hazára?” A kérdésre talán nincs is igazi válasz. S ha van, az már emberségünket vallatja, hogy mennyire vagyunk képesek megérteni, majd szívünkbe zárni az Illyés Gyula-i gondolatot, hogy: „Khá- ron ladikja nem akkor indul velünk / midőn lezárul és befagy a szem”. Tudjuk, fogantatásunk pillanatától — mégis hányszor meglepődünk! — múlik az életidő. Muszáj múlnia, hiszen „az élet értékét az ember számára éppen a halál alapozza meg”. Ősi igazságokat, makacs titkokat feszeget itt Marsall, miket megérteni talán könnyű, de életelvvé tenni annál nehezebb feladat. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a költőnek — az elmondottakon túl is — drámai oka van belenézni az idő elfeketedő tükrébe. Erről az Egy világ mintája című korábbi kötetének (Szépirodalmi, 1987) vallomásából értesülhettünk: „váratlanul és tragikus körülmények között — az újságírás tárgyilagossá koptatott mintáját most szándékosan vetem ide — meghalt a fiam, a kamaszkorból éppen kilépő”. Folytassuk az idézetet a rádióinterjúval: „Meg kellett tanulnom, mi az, hogy az ember elveszíti legkedvesebb hozzátartozóját, s ezzel a halál sokkal közelebb kerül hozzá, mint saját halála.” Úgy tűnik, ezek az előzmények vezettek a kötet megszületéséhez, amelyben portréverseket olvashatunk. A portrék, függetlenül attól, hogy élők vagy meghaltak arcát idézik, a költői varázslatnak köszönhetően megelevenednek, s vagy ők, maguk mondják el egyes szám első személyében életüket, sorsuk tanulságait, vagy a költő szólítja meg őket, elmélkedik életükről, emberi példájukról. Az olvasó, a költői tudat arcképcsarnokában bolyongva, egyre több ismerőssel találkozik, így az új helyzetekről is régi helyzetek, az új arcokról is régiek jutnak eszébe. Ebben az értelemben e versek igazi ideje a jelenné változtatott múlt, amely Bergson kifejezésével „teremtő idő”. „Ez azért van — fejtegeti a Bergsont magyarázó Babits — mert minden pillanatunkban benn van — tudtunkkal vagy anélkül — egész múltunk, sőt őseink egész múltja; a múlt nem halt meg, hanem hat reánk; minden jelen pillanat magába foglalja az egész múltat és valamit ad hozzá.” E filozófiai megállapítás távlatában a múlt bizonyíthatóan a jelent építi. A tudat alatti báblétből kibukkant alakok valójában a költő életének szereplői, akik akarva-akaratlan is szerepmintákat közvetítenek, az erkölcsi tartás fontosságáról győznek meg. A megszólító jellegű alkotások (Felvinczi Takács Zoltán, Zelk Zoltán, Professzor Hun Nándor gerontológus, A nagy halász-vadász Mester, Fejér Lipót, Péter Rózsa professzorasszony stb.) is bizonyíthatják, hogy a költő semmit sem adott fel abból, ami líráját korábban jellemezte. Költészetében a vers, mint valóságelemek halmaza — jelezzük e szóval is Marsall matematikai érdeklődését — a világteremtés vagy pontosabban világmodellezés egy-egy lehetséges fejlődési fázisaként nyer jelentőséget. A valóságot a képzelet nagyítója hol megnöveli, hol lekicsinyíti, így gyakran groteszkbe fordítja. Valóság és képzelet összjátéka a sokféleképp értelmezhető, megélhető élet gazdagságára vet fényt, ahol bármilyen tárgy, összefüggés hirtelen jelentőségre tehet szert, ami megváltoztatja immanens fogalmainkat, minek következtében újra kell értelmeznünk önmagunkat, helyzetünket, hogy nyitottakká váljunk az új értékekre. Ez a nyitottság az egyént arra kötelezi, hogy az élet nevű kísérletsorozat részeként (a halmaz részhalmazaként) élje meg önmagát. Erre adnak példát a könyv ismerős ismeretlenjei, akik az emberi végesség részhalmazából kitörve a nagy egésszel találkoznak. Bezárkózás helyett az embert emberrel összekötő cselekvésben találják meg életük értelmét. Az egyén élete tehát — akarva-akaratlan is — példa és példázat is egyben. Kár, hogy többnyire megkésve ismerjük fel, kivel is találkoztunk. A példa késleltetten hat. Erről szól a következő versrészlet:,, . . . betotyog a terembe, két nagy füle tartván 88
