Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium, VIII. rész (esszéregény, fordította: Szenyán Erzsébet)

régen — a föld,

később — a tőke (pénz, gépek),

ma — az értelem (információ, intelligencia).

Henry Bolingbroke (1678—1751) angol külügyminiszter egyik történeti művében, mely a pireneusi békétől XIV. Lajos haláláig tárgyalja Európa történelmét, megalkotta a híres „Bolingbroke-törvényt”. Ennek értelmében a felvetődő problémák súlya attól függően változik, hogy Nyugat-Európáról vagy Kelet-Európá- ról van-e szó. Vagyis az európai politikai rendszer kizárólag a Nyugatra vonatkozik, s csak az lehet fontos, ami ezt veszélyezteti.

Csurka István magyar író. Budapesten beszélgetünk a Kárpátia étteremben. Csurka masszív, hatalmas termetű, de arca szelíd, mosolygós, meleg. Azt mondja

— a marxizmus: szenilitás, a marxizmus: szervilizmus. Vége az ideológiának

— mondja —, megmaradtak a perszonáliák.

A Föld lakossága ma érte el az ötmilliárd főt. Ebből az alkalomból egy ENSZ által rendezett műsort sugároz a tévé. Fehérek és színesbőrűek vegyesen lépnek föl benne. A fehérek idősebb urak — Clarke, Brown, Vonnegout és mások, akik aggódnak amiatt, hogy már ötmilliárdnyian vagyunk, hogy mi lesz tovább, milyen nehéz jövő elé nézünk. Arcuk gondterhelt, komoly. A feketék — rockegyüttesek, dzsesszzenekarok — vidámak, zajosak.

És ez már így lesz ezután — az idős fehérek nyugtalankodni fognak, de aggódó hangjuk egyre gyengébb lesz, a színes bőrűek viszont egyre nagyobb részt foglalnak el a világnak nevezett színpadon.

Kaluzynski: „Gombrowicz makacsul kitartott a félreeső Argentína mellett, melyet Lengyelország mentális másolatává alakított”.

Mintha el sem hagyta volna Lengyelországot — a világ egy másik provinciájára került.

Karol Ludwik Koninski a nácizmusról: „az alsóbbrendűek mozgalma; bárdolat- lan, visszataszító, örök embertípus, mely verni akar, mindegy, hogy kit, csak verni”.

„Az írónak hallgatagnak kell lennie; ahogyan könyve is az a polcon” (Ivó Andric). Ugyanezt mondja H. Elzenberg is: „(.. .) a hallgatás ... megvéd a semmi gondolatoktól. Mert ha jelentéktelen dolgokról beszélünk, akkor szükségszerűen jelentéktelen dolgokra gondolunk: nem lehet büntetlenül fecsegni. Na és komoly dolgokról beszélni? A beszéd, sajnos, túl gyakran elveszi vitalitásukat, erejüket, azt a képességüket, hogy gyökeret eresszenek a lélekbe: mintha ki nem pattant bimbókkal teli indát vágnánk le. A komoly dolgok beszéde az alkotás. . .” És újra Ivó Andric: „Ezekben a napokban sokat olvastam és sokat beszélgettem emberekkel — többet, mint amennyi jót tesz nekem: belül kell növekedni, hallgatva ... minden egyéb olyan, mintha csapdát állítanánk önmagunknak, mintha saját hanyatlásunkat készítenénk elő”. Hasonlóan ír Rozanov is. „A társadalom, a környezet nem gazdagítja, hanem szegényíti szellemünket”.

Ludwig Wittgenstein — Culture and Values (Blackwell, Oxford, 1980):

45