Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Takács Géza: Közoktatásunk reformdilemmáiról
Takács Géza Közoktatásunk reformdilemmáiról jL JLz alább következő szöveg egy ’87 nyarán készült tanulmányom első része. A tanulmány enélkül a bevezető szakasz nélkül jelent meg a Kritika 87/12-es számának mellékletében. Elhagyása egy kompromisszum eredménye volt. Nem pusztán terjedelmi problémák voltak az írással, de azt mégsem állíthatom, hogy egy cenzurális aktus lett volna a háttérben. A Kritika ennél „keményebb” szöveg közlését is megengedhette magának. így hát az utólagos közlésnek nem az elégtétel az indítéka. (Ez mulatságos is volna, mert a tanulmány megrendelője a KISZ KB akkori osztályvezetője, Kajos László volt.) Miért vettem akkor elő ezt a három évvel ezelőtti oktatáspolitikai elemzést, ami egy mára széthullott rendszer utolsó órájában született? Hiszen kritikai érvei eltűntek annak a rendszerváltozásnak a hullámaiban, melyet feltevései és javaslatai nem feltételeztek. Van talán ennek az elemzésnek egy olyan vonása, ami — a változások során született kétségeim szerint — nem veszítette el időszerűségét. Hogy áll ma az oktatásügy rendszerváltása? A polgári közoktatás világának összes hatásos patronját elsütötték már a pártok és a szakértők, mégis, mintha nem történt volna semmi. Pontosabban, az eszmék adottak, de ha egyetértés is volna abban a tekintetben, hogy ezen ékességek milyen kollekciója illene hozzánk (a telhetetlenségben van vetélkedés), azt egyszerűen nem tudjuk, hogy ez az égből pottyant jövő és földi realitásaink násza miként volna kivitelezhető. Mert a felek, várakozásaink ellenére, igencsak vonakodnak. A pluralizmus, a demokrácia, az autonómia meg a többi jegyajándék sehogysem körvonalazódik — ígéret, suttogás, heves mozdulatok, a pompás csomagoló zizegése az összes megfogható matéria. A pedagógus pedig mintha elaggott volna már. Vonakodik, elbújik, semmi jele, hogy a megváltás közeli izgalma feszítené. Mit jelent mindez? Azt, hogy az oktatásügy 88—89 évi változásai, tartalmuk vagy módjuk tekintetében olyannyira fogyatékosak voltak, hogy a pedagógustársadalom átmeneti felélénkülés után kedvszegetten hallgat. Nyilvánosságproblémái változatlanok. Az új szakszervezet nem tudott áttörést elérni, a régi elszakadása a reális iskolai világtól visszafordíthatatlannak látszik. A minisztérium aktivitása nőtt, de vagy a megfelelő személyek vagy a szükséges eszközök vagy a cselekvéshez szabott erő és hatáskör hiányzik vagy a múlt lebírhatatlan még. Szinte csodával határos például, hogy az orosz nyelv kötelező voltának megszüntetését sikerült úgy rendezni, hogy szinte botrányba fulladt a szabadság. A béremelés, a rohanásnak indult infláció mellett, épp csak helyi és alkalmi érzéstelenítésként hat. A szakmai ügyek lassan és körülményesen mozdulnak. Az a benyomás keletkezhet, hogy a szakértelem nem képes többre és másra mint tegnap. A távolság az iskola és a tudomány között nem csökkent. Hiányoznak vagy még láthatatlanok a fiatalok, akikben nem halmozódott föl a cselekvésképtelenség mérge. Vannak, persze, új kezdeményezések, az egyházak újraéledt iskolai aktivitása is komoly kihívás, sok iskolai testület indult el új utakon, de az áttörés iránya, jellege, minősége ma még aligha sejthető. A diktatúra negyven évének ráadáséveit éljük, változó színfalak között. Nagyon kockázatos volna, ha az iskola változásai a politikai, gazdasági változások sodrának puszta következményeiként jelennének meg. (Egy-két évvel ezelőtt az értékte81
