Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium, VIII. rész (esszéregény, fordította: Szenyán Erzsébet)

Az egyszer átélt rémület az embert örökre nyomorékká teszi, nemcsak a leikéből vesz el valamit, hanem bizonyos módon a testéből is (a rémült ember arckifejezése).

A fasizmus: a nihilizmus forradalma, az állam kultusza, a hatalom megszemélye- sülése és koncentrációja; a vezér voluntarizmusa mint szervezési tényező, a terrorizmus mint politikai módszer, szélsőséges brutalitás az ellenzék, az ellenfél legyőzésében.

Ellenségünk nem mindig látszik félelmetesnek. Néha még izzad is, ha találkozik velünk, elpirul, kerüli tekintetünket. Beszélgetés közben nyugtalanul viselkedik. Ami az embert a legjobban megdöbbenti, az az ilyen ellenség érzéseinek, magatartásának érdeknélkülisége. Nem adtunk neki semmi okot a gyűlöletre. Se meg nem ütöttük, se be nem feketítettük, nem törtük ketté karrierjét, esetleg nem is ismerjük őt személyesen, s hirtelen mégis kiderül, halljuk, olvassuk: gyűlöl bennünket, becsmérel, átkoz.

A más élete — oly messze van (Saint-Exupéry).

A hősiesség elit dolog.

Elmúlt életem, ahogy távolodom tőle, szigetként kezd kirajzolódni előttem (Paul Claudel).

H. D. Thoreau 15 kötetnyi naplót írt. „Walden”-je tíz év munkája; hét egymást követő változat.

Adam Czerniawski mesélte, hogy Angliában elhunyt költőnk és pilótánk, Gustaw Radwanski, amikor különféle politikai magatartásokat mérlegeltek, rendszerint így nyilatkozott: politikai szempontból Staszek a baloldalon áll, Henryk a jobboldalon, én pedig — s itt ujjával valahova magasra, a levegőbe mutatott — én itt állok!

II. 17.

Találkoztam M-mel. Megőszült, meggörbült, megöregedett. Az idős emberek létformájába beépül a folytonos rémület, az ijedt óvatosság, a rémület, hogy átlépik azt a határt, amelyet mi nem is látunk, pedig szerintük létezik, s csak karnyújtásnyira húzódik tőlünk. Egész alakjuk fáradtságot, kimerültséget tükröz. Olyasvalakire emlékeztetnek, aki a legnagyobb erőfeszítés árán fölmászott Teoti- huacanban a nappiramisra, s megállt annak kőcsúcsán. Föntebb, tovább már nincs semmi. Az ember elérte a végső pontot. Áll kimerültén, lihegve, a rendkívüliség és a rettegés érzése tölti el. Már semmit sem lehet visszatartani, megismételni, visszavonni. Vár, míg el nem hagyja minden ereje, míg el nem éri a sötét nyílvessző.

Przybyszewska — „Levelek”, 3. köt. 62. o.:

Dupla adag meszet Robespierre holttestére! Nehogy föléledjen!

Toffler. A tulajdontípusok változása:

44