Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Herceg János: Rapszodikus sorok Németh Lászlóról

László visszaemlékezéseit is az elmondás láza hajtotta, s nem holmi időrend. De ebben a lázas, önmegtagadástól se mentes, embertelen és mégis a megmaradóknak „új világot” ígérő korban széles medret mosott magának az ő, csak az írásban menedéket találó teremtő géniusza.

Hátat fordított az irodalomnak? Szó sincs róla! S ha még olyasmit mondott ő is, hogy hagyni kell a politikát, tanulni kell, egész életműve nem más, mint egy nemzet iskolája, s lankadatlan erővel írt és írt. Mániákusan sürgetett népfőiskolájából születtek a népi kollégiumok, amelyekből a mai magyar társadalom elitje került ki. Lehettek az írásnak nála nagyobb művészei, a társadalmi és ember egyenjogúságnak igazabb prófétája, tisztább jelleme kevés.

És ezt az erkölcsi tisztaságot nem árnyékolják be a megaláztatásából eredő tévedések és ellentmondások sem.

Nem volt olyan folyóirat Magyarországon, amely, mint a Kalangya, fenntartás nélkül adott volna helyet Németh László munkáinak. A harmincas évek derekán ő éppoly kompromittált író volt Budapesten, mint Szabó Dezső. De mintha ezzel arányosan nőtt volna a tekintélye is, ami a Philadelphia kávéház remetéjéről már nem volt elmondható. Utóbbi akkor már csak a húsiparosok lapjába Írhatott, munkájáért természetben járt a tiszteletdíj, úgyhogy elégedetten állapíthatta meg: „Éhen halni már nem fogok a grófok és papok Magyarországában!” A sors iróniája, hogy az éhhalál végzett vele azokban a napokban, vagy talán órákban, amikor a grófok és papok hatalma megdőlt.

A Tanú rég megszűnt, a Válaszból az alapitó maga vált ki, maradt hát a Kalangya, mint egy nyitva felejtett napló, ahonnan az egész magyar szellemi élet eseményeit közvetlen közelből lehetett figyelemmel kísérni. És nem csak beszámolókat írni róluk, hanem kommentálni őket és fűszeres filippikákat fűzni hozzájuk. Az eseményekhez tartozó szereplők nem mindig látták magukat olyan színben a Kalangya lapjain, ahogyan szerették volna. Az író a személyeskedést se tekintette tabunak, s akik mástól zokszó nélkül tűrtek el hasonló „sérelmeket”, Németh László megjegyzéseit elkeseredett dühvei utasították visz- sza. Talán azért, mert túl magasról jött a sérelem. S mert akkor már az egész liberális sajtó nagyvadnak kijáró hajtóvadászatot rendezett ellene.

Amikor Kisebbségben című tanulmánya megjelent, mindenki ellene fordult. Babits a Nyugatban oldalakon keresztül szállt szembe állításaival. Szabó Dezsőhöz hasonlította, akiben már csak az antiszemitát látták, miközben senki sem volt olyan engesztelhetetlenül németellenes, és senki sem írt annyi gúnnyal Horthy rendszeréről, mint ő. „Nagy tehetségek hisztériás felelőtlenséggel másutt is voltak már — írta Babits. — De azok nem lettek nemzeti próféták.” A megállapítás nemcsak igazságtalan volt, de pontatlan is. Igazságtalan azért, mert többes számban beszélt, Szabó Dezsővel együtt akarta elintézni ellenfelét, holott két mondattal előbb épp Németh Lászlótól várta, hogy az Elsodort falu írójának fogyatékosságaival tehetség dolgában tisztában legyen. Pontatlan azért, mert irodalmi síkon maradt, holott Németh Lászlót a társadalmi megoldatlanságához fűzött reflexiói vitték zsákutcába, ha a konzekvenciákat szellemi téren vonta is le. Népi irodalomról, parasztságról Babits nem ejtett szót, de hogy Szekfűnek egy idevonatkozó mondatát idézte, azzal a népi irodalomnak is megadta a magáét. „Ki fogunk lyukadni a kelet-európai parasztállamok «életterében», ahova azonban eljövendő testvéreink, a románok és szlávok gazdagabb múlttal fognak belépni, mert ők nem fogják feláldozni saját Kazinczyjukat és Arany Jánosukat a népi közösség oltárán.”

Szegény Szekfűnek még volt alkalma nagyon közelről látni, ki mit áldozott fel, amikor éppen ő hajtotta meg mélyen magát Sztálin előtt Magyarország képviseletében, felmagasztalva, ha mindjárt csak diplomáciai udvariassággal is, ami ellen egész élete munkásságával küzdött. És senki se volt, aki ezt az ő tragikus szerepét ne a legnagyobb tisztelettel nézte volna. Babits nem érte meg a háború végét és azt a társadalmi forradalmat, amely oly egyszerűen vélt igazságot tenni ebben — még erre az elkeseredett vitára is válaszolva —, hogy a századokon át lent rekedt „mély-magyaroknak”, a három millió koldusnak jobb sorsot ígért az „új világban”.

70