Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Sziveri János emlékezete - Fenyvesi Ottó: Élve vagy halva (vers)
nyak pléhből vagy fóliával vont papundekliből. Maga vághatta, készíthette őket; rendkívül ügyes papírmadarakat tudott hajtogatni, és talán azt is in kell megemlítenünk, hogy Mosztárban repülni — repülősnek tanult. Azonnal látszott, nem színházi kellékről van szó. Szándéka a kis szürke szárnyakkal semmi esetre sem polgárpukkasztás, de performansz-effektus sem. A költészet az ő számára mindig is nagyon komoly valami, Füst és Pilinszky értelmében vett patetika volt, pontosan úgy, ahogyan Matic mondja „patetika urna”. Privát kis szürke szárnyak voltak, tán valamelyik szilveszterre készíthette, és a vállán felejtődtek. Ezért döbbentett meg. Igen, azok a kis szürke szárnyak — a méhek szárnya kopik így el a munkában — a nagy, fekete, krombiszerű télikabáton abszolút arányban voltak lényével. Ezért, míg beszélgettünk, nem mosolyodhattam el, nem tehettem megjegyzést szárnyaira. Egyszerűen valósak voltak. Fájdalmas alázattal hordta, viselte őket. Nem akartam hinni a szememnek, ahogy eltűnt, majd ismét felbukkant a sötétből. Ahogy aztán odaállt mondani verseit. Iszonyú volt Kosztolányi: „s a jajra csap a legszebb rímmel.” és Rilke értelmében: „Iszonyú minden angyal.” Míg mondta verseit, azon tűnődtem, mire is emlékeztetnek azok a kis pléhszürke szárnyak? És eszembe jutott: gyerekkori kabakomra. Horganyzott kabakomat hordtam így gyerekkoromban „tiszta mint a gyermeki lélek”, írja fenti részletünkben, mert hiszen még mindig abba a részletbe kapaszkodunk. Emlékszem, az ágyban se vetettem le horganyzott kabakomat, hiszen a Tisza és minden nagy folyam az ágyamon is átfolyt, álmomban is húztak az örvények, álmomban is le-lesüllyedtem, fuldokoltam ... Noha szavalás közben nem gesztikulált, a kis pléhszürke, szenvedésben elkopott szárnyak nem csapkodtak, mozdulatlan vitorláztak inkább, egyértelmű volt számomra, ő már egy másik szférában mozog, ám ahhoz, hogy a Teremtő felé vitorlázhasson, annak az új szférának az ellenállását is le kell győznie, ott, a Szabadkai Népszínház sötét odújában egyértelmű volt, hogy akár az angyalok: „eszi az eget”. Fenyvesi Ottó ÉLVE VAGY HALVA Sziveri János emlékének Éj gyűlik odvakban. Sötét van, tán nemsokára három. Tétován babrálok a szavakon, odakinn hajnalelöttin csüngnek 19
