Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Horváth Péter: Tanfolyam (elbeszélés)

Majdnem elbőgtem magam.

Szerettem volna, ha sírsz.

Miért, te aljas?

Hogy megvigasztalhassalak.

így?

Meg így.

így. Igen. így! Meg így------(Hová lehetne menekülni?)

Már az első pillanattól kezdve tudom, hogy magával nincs rendben valami. Idegen névtábla az ajtón, azok a bőröndök, a trófeák a falon . . . Na és a kiejtése, tanárnő . . . !

Jelentsen fel, nem érdekel.

Miért akarnám feljelenteni?

Gondolom, ezért kapja a fizetését. Ez a munkája, nem? Olyan munkát végzek, amely nemcsak megélhetésemet, de nembeli, emberi lényegem kiteljesedését szolgálja az alkotó folyamatban. Csak gratulálni tudok ehhez az alkotó folyamathoz, Mr. Faragó.

Mike.

Menjen a fenébe.

Nyugodjon meg, se nyomozó, se ellenőr, se angoltanár nem vagyok.

O, persze! Elvált, özvegy, agglegény, negyven asszonyával és tizenhét pompás gyermekével élvezi a kőműves piackutató botanikusok szerény mindennapjait atyja hetvenszobás gátőrházának tágas teraszáról, ahonnan tekintetük a tengerpartig szaladhat a gonddal ültetett uborkafák és tamariszkuszok pompás sorfala közt. . .

Afrikában töltött mozgalmas vadászéveim után megpihenve, ha éppen nem a közeli kínai vendéglők egyikében feltálalt ínyencségek élvezetének hódolok, akkor puszta kedvtelésből intenzív kezdő, haladó és újrakezdő csoportokat tanítok meghitt otthonomban ...

Oké, Mr. Faragó. Az lesz a legjobb, ha maga nem jön többet ide.

Nem jövök ide többet, mert többé nem megyek innen el.

Magának elment az esze.

Vetkőzzünk le.

Megőrült?

Hiszen mindketten erre várunk.

Én soha semmi olyasmit nem mondtam, amiből. . .

Az ember nem mindig azt mondja, amit szeretne, hanem azt, amit mondani mer.

Nem is ismerem magát.

Inkább alacsony vagyok. Sem nem sovány, sem nem kövér. Szemeim szürkék . . .

Ha tudnám, hogy kicsoda maga, hogy honnan jön, hogy miért. . .

Akkor?

Akkor talán . . . Nem tudom, de . . .

Nevem János Bíró, ezerkilencszázötvenegy április hetedikén születtem, Egerben. Szüleim muzsikusok voltak, azt szerették volna, ha én is zenész leszek. Ez nem sikerült, mint ahogyan semmi nem sikerült, amibe belefogtam. Huszonkét éves koromban megkaptam a hegedűtanári diplomát, de gyűlöltem tanítani. Ugyanúgy utáltam hegedülni, mint az óráimra járó kölykök, akiknek hiába mondták a szüleik ugyanazt, amit nekem annak idején. „A hegedű a legszebb hangszer. Boldog leszel, ha.

11