Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Hermann Róbert: Kovács István: A légió
gyei légiót szervezni? Végül az 1. zászlóalj 1. és 2. százada november végén immár teljes létszámban Aradra utazott. A szerveződöfélben lévő többi század a fővárosban maradt, akárcsak a dzsidásokat szervező Wladyslaw Tchorznicki és csapata. Ők végül is nem Arad, hanem Kassa felé vették útjukat. így a lengyel légió már a kezdet kezdetén többközpontúvá vált. Nemcsak az volt kérdéses, hogy egyesül-e egyáltalán valaha e sok kis csapat, hanem az is, hogy ha igen, ki lesz a parancsnok. Wysocki csupán zászlóalj-parancsnoki kinevezést kapott, s távozása után Kossuth Bulharynt nevezte ki az egész lengyel légió szervezőjévé. És ezzel a keresztbe szervezések még nem értek véget. 1848 decemberében, a cs. kir. fősereg támadásának előestéjén Kossuth egyre újabb és újabb lengyel csapatok szervezésére adott megbízást; így külön gerilla- és vadászcsapat alakítására hatalmazta fel Antoni Piotrowskit és Henryk Rembowskit is. A német légió egyik századosával, Anton Thunesszel közösen akart gerillacsapatot szervezni Józef Woroniecki herceg. A Wysocki-zászlóalj Pesten maradt töredéke sem járt jobban; egyik százada a felső-magyarországi táborba indult, a másik, Kossuth szerint mindmegannyi oroszlánból álló századot Görgei kapta, hogy aztán január elején őket is Felső- Magyarországra irányítsa. Egy kisebb, Kovács István által nem említett töredék alakult Nógrád megye területén is; ez csak 1849 februárjában olvadt be a Klapka ezredes vezette felső-tiszai hadtestben található lengyel légióba. A helyzet tehát tökéletesen áttekinthetetlenné vált. A legtöbb lengyel légióval megáldott Szemere Bertalan, felső-magyarországi teljes hatalmú országos biztos 1849 januári jelentéseiben állandóan panaszkodott is rájuk, mondván, hogy egymástól csalogatják el az embereket, számadást nem hajlandók adni, s többe kerülnek mint egy honvédzászlóalj. Érdemes azonban megjegyezni, hogy itt nem a lengyel légiót jellemző sajátosságokról van szó. A szabadságharc történetén végighúzódik különböző önkéntes csapatok szervezése. Mindig akadt egy lelkes honfi, aki olthatat- lan vágyat érzett egy gerillacsapat, egy száguldó csoport stb. szervezésére, s a központi kormányzatban mindig volt valaki (általában Kossuth), aki hajlandó volt erre pénzt adni. Az eredmény pedig általában nem állt arányban a befektetett pénzzel és hadianyaggal. A korábbi magyar történetírásban egy hamis osztályharcos és internacionalista szemlélet alapján szokás volt ezeket valami irtózatosan haladó, a sorkatonaságot helyettesíteni képes csapatoknak tekinteni, holott többségük nem ért fel egy általános honvédzászlóaljjal. Két szempontból azonban ezekre is szükség volt. Egyrészt sok esetben egy-egy területen ezek voltak az egyetlen katonai erő, s így a lakosságnak a sok bosszúság mellett némi biztonságérzetet is adtak; másrészt több ilyen csapat később honvédzászlóaljjá átalakulva, már némi katonai képzettséggel bírt, így egyik, bár meglehetősen költséges módját jelentette a reguláris hadsereg szaporításának. Ha a lengyel légiók szervezését e szempontból tekintjük, amint ez Kovács István könyvének talán legizgalmasabb fejezeteiből kiderül, sokkal pozitívabb a kép. Wysocki töredékzászlóalja és Poninski ulánusai 1848 decemberében az aradi magyar ostromsereget, kis túlzással, két esetben is megmentették a döntő vereségtől. Tchorzniski gyalogos ulánusai 1848. december 11-én Bárcá- nál a magyar hadtest utóvédjeként feltartóztatták a magyarokat üldöző osztrák svalizséreket. 1849 januárjában a Tisza-vonal védelmében ismét kitüntették magukat. Jogos tehát Kovács István megállapítása, hogy ebben a válságos időszakban a lengyel csapatok saját számarányukat messze meghaladó módon vették ki részüket az összecsapásokból. Az arány csak a tavaszi hadjárat időszakára billent helyre, amikorra a fő hadszíntérre már harcedzett magyar alakulatok érkeztek, amelyek fölvehették a versenyt a lengyelekkel. Damjanich hadtestének Wysocki-hadosztálya azonban így is a legkiválóbbak egyike volt, s a lengyelek a váci csata kivételével jól megállták a helyüket. A tavaszi hadjárat végén végre az önálló lengyel légió is megalakulhatott, immáron Wysocki vezetése alatt. Itt érdemes néhány szót szólni Görgei és 3 lengyel légió kapcsolatáról. Ludvigh János kormánybiztos Kovács István által is idézett jelentése szerint „a lengyelek iránt Görgeinek nincs bizodalma”. Ezt erősíti meg az is, amit Görgei május 3-án írt Kossuthnak: „Lengyelország történetén végigtekintvén, az tűnik fel benne legjobban, hogy minden ott létezett zavarok, nem úgy, mint Magyarországban, behívott külföldiek, hanem magok a lengyelek által okoztattak; hogy tehát a lengyel nemzet egyáltalában több honárulási anyagokkal impregnálva van, minthogy igen ritkán találkozik honáruló, aki csupán ferde nézetek nyomán, de amellett tiszta érzéssel lett volna azzá, azon szigorú ugyan, de talán nem igazságtalan ítéletet lehetne mondani a lengyel nemzet felett”, hogy pénzért mindent megtesz. Görgei tehát úgy vélte, hogy nemigen lehet biztosítottnak tekinteni Magyarország azon részét, amelyet rájuk bíznak, „mivel könnyen megvesz- tegethetők ellenségeink által”. Ezért, véleménye szerint, „a lengyel csapatok egyesítése veszedelmes”. Mégis ő volt az, aki, immáron hadügyminiszterként és fővezérként az egyesítés mellett döntött, s aki tábornoki előléptetésre javasolta Wysockit. Az okok nem egészen világosak, már csak azért sem, mert amíg Görgei április 30-án 94
