Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Hermann Róbert: Kovács István: A légió
ezt az előléptetést javasolja, május 3-án már azt írja Kossuthnak, hogy ha az „nem látta volna szükségesnek eddig már Wysockin kívül két lengyelt hadvezéri rangra emelni, Wysockinak tábornokul kinevezése ellen is mernék nyilatkozni”. Valószínűleg a tábornok nem kedvelte azt a félcivil-félkatonai morált, amely a lengyel légióban uralkodott, ugyanakkor attól is tartott, hogy a légió tervezett és megvalósult átvezénylése Észak-Magyarországra az oroszok számára provokatív lépés lesz. A légió tehát végre megalakult, ill. egyesült, de ezek után már kevés babér termett számára. A leggyengébb magyar hadtest alkotórészeként a legerősebb intervenciós sereggel, Paszkevics orosz fő erejével kellett szembeszállnia, s csupán sikeres-sikertelen utóvédharcokat folytathatott. A tervezett galíciai betörésből nem lett semmi. Túránál, majd a szeged—szőregi csatában a lengyelek jól szerepeltek, de mindez nem feledtethette a visszavonulás tényét. A határszélre szorultak, akár csak az olasz légió is. Augusztus 18 —20-án keltek át a Dunán, Orsovánál. Kezdetét vette az újabb emigráció időszaka. Mint e rövid áttekintésből is kiderül, Kovács Istvánnak óriási tömegű adattal kellett megbirkóznia, s bizony, nem volt könnyű feladat a sok szálon futó cselekmény kézben tartása sem. Ábrázolásmódja azonban a terjedelem és az anyag kettős szorításában sem vált egyoldalúvá. Szinte személyes ismerőseinkké válnak a tisztek és közlegények; a két rettenthetetlen dzsidástiszt, Po- ninski és Tchorznicki, az őrmester modorú Piot- rowski százados, a kis Napóleon és nagy szélhámos Rembowski, az embereit utolsó pillanatig összetartó Bentkowski. De, s ez még külön erénye e könyvnek, Kovács István nem elégedett meg csupán a lengyel légió történetének felvázolásával. Külön fejezet foglalkozik Dembinski 1849. február—márciusi fővezérségének történetével, s a szerző adatai alapján jogosnak kell mondanunk a következtetést: „Dembinski megtartása a fővezéri poszton” bűnnél is „több lett volna: hiba!” Kovács Istvánnak van mondanivalója a szabadságharc nagy kérdéseiről, az érdekegyesítés funkcionálásáról, a nemzetiségi kérdésről is, s bátran foglal állást például Buda ostroma vagy a délvidéki koncentráció ügyében is. Előbbit nem tartja hibának, utóbbit viszont katasztrofális következményűnek tekinti. A szépírói megközelitésmódból következik, hogy szívesen és gyakran idéz szépirodalmi művekből, versekből, indulók szövegeiből. A legjobban sikerült elemzések közé tartozik a lengyel himnuszé. Megható, s a történelemhez való személyes viszonyról tanúskodik az a rövid elmélkedés, amelyet a váci csatában elesett Götz tábornok és Borsos József: A levél című képének kapcsolatáról olvashatunk. Ilyen nagy tömegű adatot megmozgató munkába, persze, hibák is csúszhatnak. Téves néhány név írása (Jelacic Jellacic helyett, Ludwigh Lud- vigh helyett). Poniatowski 1809. április 19-i csatája lehetett erkölcsi siker, de stratégiai nem, hiszen Varsó feladása követte Poniatowski részéről. (24. o.) Schwechatnál nem a magyar középhad népfelkelői futottak meg, hanem a jobbszárnyon álló komáromi nemzetőrök (116. o.) Idzi- kowski csapata nem vehetett részt semmilyen bicskei összeütközésben, mert ilyen nem volt. (130. o.) Bulharyn a tarcali csata idején még csak dandár- és nem hadosztályparancsnok (145. o.) A 188. oldalon február 24. szerepel január 24. helyett. A kormány által az orosz fővezérséghez intézett május 16-ai irat továbbításával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Dembinski a kézbesítés elmulasztásáról tudósította a kormányt, mondván, hogy nem tartja helyesnek, hogy ezt az iratot éppen egy lengyel juttassa el az orosz főparancsnoksághoz. (A levelet publikálta V. Waldapfel Eszter levelestárának IV. kötetében). (256—257. o.) A június 22-ei túrócszent- mártoni vereséget túlzás „katasztrófának” nevezni, már csak a részt vevő erők nagysága miatt is. (286. o.) A 310. oldalon tévesen szerepel Haynau három hadosztálya, három hadoszlop helyett, hiszen a hadoszlopok mindegyike egy-egy hadtest- nyi erőt képviselt, több mint két-két hadosztály- lyal. Mindezek persze apróságok, s nem érintik a kötet vitathatatlan tartalmi értékeit. Külön kell még szólnunk a kötet kiállításáról. Csatajelenetek és portrék teszik még érzékletesebbé a szerző mondanivalóját. A képek minősége is általában jó, a csatajelenetek is tisztán kivehetők. Összefoglalásként megállapíthatjuk: a szerző hasznos munkát végzett, amikor megírta ezt a kötetet, s a kiadó is megérdemli a dicséretet, hogy ebben az illanó konjunktúrákkal teli időben is vállalta ennek az időtálló, de olvasmányos könyvnek a kiadását. (Kozmosz Könyvek, 1989) Hermann Róbert 95
