Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Hermann Róbert: Kovács István: A légió

adósság egy részét Kovács István ezzel a munkájával már megfizette. Bár a szerző nem céhbeli történész, van történészi vénája, s szépírói képességei csak előnyére váltak e kötet megírásánál. Egyrészt nem csupán lélektelen adathalmazt olvashatunk, hiszen a szerző képes beleélni magát rokon- és ellenszenves hőseinek helyzetébe; másrészt ez a szépírói hajlam megóvja őt a szűklátókörű, sommás ítélkezésektől, amelyek hosszú időn át olyannyira jellemezték 1848—49-es hadtörténetírásunk egy részét.

Mindez persze nem lenne feltétlenül elég. Hiszen a beleélő- és elbeszélőkészségen kívül egy ilyen téma feldolgozásához igencsak szükséges az eddigi szakirodalom és a források ismerete is. Kovács István azonban ez esetben is eleget tett a szakmai követelményeknek. Bár a kötet végén — ifjúsági kiadónál megjelentetett munkáról lévén szó — nincs még sommás irodalom- és forrásjegyzék sem, utalásaiból világosan kiderül, hogy milyen óriási anyagismeret húzódik meg e kötet mögött. A szerző jól ismeri a korabeli sajtót, átnézte a Közlönyt, az Alföldi Hírlapot, a Kossuth Hírlapját, a Marczius Tizenötödikét, tehát a legfontosabb sajtótermékeket; a forráskiadványok közül haszonnal forgatta a Kossuth Lajos összes munkái XIII-—XV. köteteit; a szak- irodalomból Katrin Sitzler, Hegyesi Márton, Görgey István, Steier Lajos, Borús József, Kovács Endre és mások munkáit; használta az Országos Levéltár Dembinski-, Wysocki- és Piot- rowsky-iratait, az Országos Honvédelmi Bizottmány anyagát; legnagyobb értéke viszont az, hogy nagymértékben támaszkodott a lengyel visszaemlékezésekre, Wysockiétól és Bulharyné- tól Fredroéig. Ezek nagy része ugyanis — nyelvi okok miatt — általában kimaradt a magyar történészek látóköréből, s gyakorlatilag egyik ilyen emlékezésnek sincs mindmáig magyar kiadása. (Dembinski emlékiratainak 1874-es kiadása tökéletesen megbízhatatlan, Bulharynéból csupán egy rövid részlet jelent meg, s az is Dembinski elbeszélésén alapul. Akad tehát itt is törleszteni való.)

Visszatérve az emlékiratokra, ezek adatai sok ponton kiegészítik ill. kiigazítják eddigi ismereteinket pl. a téli és a tavaszi hadjárat csatáiról, a lengyel emigráció különböző szárnyain belüli nézeteltérésekről és harcokról. Mert bizony a „Nagy Emigráció”, az 1830—31-es szabadság- harc után külföldre távozottak közössége sem volt különb a korábbi és a későbbi emigrációknál, beleértve az 1848-as magyar emigrációt is. Már a kezdet kezdetén két pártra szakadt, egy ún. arisztokrata és egy demokrata szárnyra. Az arisztokrata szárny, amely Czartoryski herceg köré gyűlt, a lengyel ügyet diplomáciai—katonai szinten kívánta napirenden tartani. Véleményük szerint Lengyelországot diplomáciai úton, a nyugati nagyhatalmak segítségével kell helyreállítani, s ennek megtámogatásául minden katonai konfliktus esetén kell lennie egy lengyel légiónak, amely a nagyhatalmak oldalán vesz részt a háborúban. A demokraták Lengyelországot belülről akarták „felszabadítani”; előbb társadalmi változásokat, jobbágyfelszabadítást, az előjogok eltörlését akarták, s úgy vélték, hogy a lengyel katona csak Lengyelországért foghat fegyvert, idegen érdekekért nem. A két szárny egymás tevékenységét korrigálta és egészítette ki; a demokraták akciói, a lengyel szervezkedések és felkelések 1914-ig biztosították az emigráció utánpótlását, így a diplomáciai tevékenység folyamatosságát is; az arisztokraták diplomáciai kapcsolatai viszont a demokraták számára is hasznosak voltak. A lengyel emigráció tehát nem ment haza, mint 1867 után a magyar, s nem halt ki, mint 1711 után szintén a magyar. Érdekes azonban, hogy 1848 —49-ben a magyarországi lengyel légió szervezésében elsősorban a demokrata szárny tagjai jeleskedtek, s az arisztokrata szárnyhoz tartozó Bem először nyíltan ellenezte azt, s később is csupán azért karolta fel a légió ügyét, hogy ve- télytársának, Wysockinak az orra alá borsot törjön.

A légió történeti előzményeinek ismertetése után Kovács István sorra veszi a magyarországi lengyel légiók megalakulását és e légiók vezetőit. Magyarországon ugyanis 1848 őszén—telén nem egy lengyel légió alakult. A később híressé vagy éppen hírhedtté vált lengyel tisztek, Jerzy Bulha- ryn, Józef Wysocki, Antoni Piotrowski, Henryk Rembowski, Wladyslaw Tchorznicki egymástól függetlenül, sőt, gyakran egymás ellenében szervezték óriási létszámra tervezett, de kezdetben bizony meglehetősen kicsiny csapataikat. Az első kezdeményező Jerzy Bulharyn volt, ő külföldről, Galíciából kívánt önkénteseket behozni, de sikertelenül. Őt az ilyvói Nemzeti Tanács küldöttsége követte. Bulharyn 20 000 fővel és négy üteggel számolt; az ilyvóiak szerényebbek voltak, egy 1200 fős csapat felállításáról kötöttek szerződést Kossuthtal. Ez az ilyvói kapcsolat bizonyult aztán hatásosabbnak, mind magyar, mind lengyel szempontból. A szerződés megkötése után ha nem is özönlöttek, de egyre nagyobb számban érkeztek Magyarországra az önkéntesek. Érdekes, s tíz kalandregényre való anyagot tartalmaz az a fejezet, amely egy-egy csoport Magyarországra jövetelét követi nyomon. Az ígéretes kezdetet azonban beárnyékolta egy szomorú esemény; az önálló lengyel légió gondolatát ellenző Bem ellen egy fiatal nemes, Ksavery Kolodziejs- ki november elején merényletet követett el; ez a tény pedig a magyar politikusok egy részét is gondolkodóba ejtette: Érdemes-e egyáltalán len93