Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)

Ha ezen a ponton „elmetsszük” a gondolatsort, akkor mindaz, amit már júliusi jegyzeteimben, mint egy egész históriai korszakra jellemző megértésképtelenséget próbáltam megfogalmazni egy, a korszakunkban immár a tradíció erejével beépülő hatásként, talán nem áll túlságosan távol attól, amit Dahrendorf— a korszak közvetlenebbbül politikailag szituált átmeneteit elemezve — így vezet fel: „a kultúrában felfedezzük a vágyódást az egyszerűség és az erős hangok iránt, és ezek peremre szorítják a komplexitást és az intellektualizmust”.

És valóban . . . Aminek — visszakapcsolva most már a megelőző alcímek mögé fölsorakoztatott mai dilemmákhoz — legpregnánsabb jelei korátmenetünk folyamatában személyiség és szerep meg nem feleléseinek variációi. S bár azok után, hogy a proletárdiktatúra mit pusztított, ezen nem kell meglepődnünk, mégis egy kormegértő kultúra alapozása közben nem fordíthatjuk el a tekintetünket arról, hogy miközben a fundamentalizmus számos változatának valamelyikével próbálja kitölteni azt az űrt, amely létrejött, ugyanakkor virágzani kezdenek a hatalom elleni szembefordulásban elévülhetetlen érdemeket szerzett ellenzékiség „partizán pótmítoszai” (Lengyel László meghatározása) is. Szerep és személyiség ütközésének megnyilvánulása például ilyen pótmítoszként a hajdani fegyveres osztagparancsnoki-bizottmány-elnöki áldozatvállalás és a mai, az egész ország közvéleményét formáló képességek közötti egyenlőségtétel; a szűk bázisú politikai intellektualizmusnak az artikulátlan tömeghullámzással szövetkező pszeudó- taktikája, az ilyen hullámzásokban megszülető kváziszerepek elfogadása.

Ma sokan keresik az olyan korkultúra támpontjait, amelynek iránya nem a „vágyódás az egyszerűség és az erős hangok iránt”. Ezekről az útkeresésekről Dahrendorf azt mondja: „mindennél fontosabb: a szabadság új politikájának el kell ismernie a komplexitást. Ha a szocializmus különös halála szolgál valamilyen tanulsággal, akkor ez a következő: a tisztának és egyszerűnek látszó rendszerek nem működnek.” Az ilyen komplexitásnak, mint egy új korkultúra alapja, két támpontját látom:

1. Elevenítsük föl és tágítsuk azt a metaforát, amit Poszler György gondolatmenetéből júliusban idéztem. Ő arról töpreng, hogy Minerva baglyának röptét a mitologikus képzelet világfordulat után, megállapodottságra vágyva alkonyra teszi, amikor már múlt az, ami megtörtént, világfordulat előtt mozgásra vágyva hajnalra helyezi, amikor még jövő az, ami megtörténik; az alkonyi bölcsesség megértheti a világot, félő, megváltoztatni már nem tudja, a hajnali utópia megváltoztatni akarja a világot, félő, megérteni még nemigen tudja.

Mai kérdésünk — teszem hozzá —: világfordulat után vagyunk-e, vagy világfordulat előtt? Világfordulat közben: felezőidőben. Még nem múlt, ami történt, és még nem jövő, ami történik. A felezőidő a bölcsesség és az utópia, a megértés és a megváltoztatás közötti világpillanat.

Felezőidőben elvesznek az árnyékok, kirajzolódnak a távoli hegygerincek, a közeli fatörzsek kéregrepedései, eltűnnek a bevilágítatlan zugok, elválnak egymástól a fűszálak, és a diófák gyökérzete megjelenik a lombkorona arabeszkjei- ben. A felezőidő: átláthatóság. Ezért azt, ami a megértésképtelen kultúrát fel kellene hogy váltsa, térképrajzoló kultúrának nevezném, mint a nagy lineamentu- mok mozgását-törését, a kéreg változásaiban rögzítő helyszínrajzot. A térképrajzoló kultúra az erőmozgások és tények alapján leképezett, históriailag tág tér pontosítása és olvasata; azzal, hogy kivilágítja a lét zugainak homályát, csökkenti az „elrejtett tájak” érzetéből adódó világrettegést. ..

34