Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)
2. ... s ez segíthet enyhíteni a kelet-európai és közép-kelet-európai kisnemzetek általános létkultúráját évszázadok óta nyomasztó alárendelést, amelyben a személyes autonómia és a közös érdek, mint a belső szabadság és a nemzeti függetlenség tudata (a történelmi helyzetek kényszerűségében) függő viszonyba kerül egymással; ritkán egymáson „át”, sűrűbben egymást „föláldozva” keresik az önérvényesítés útját, és így végső soron csonkítják a teljes, a személyes ént is, a fölszabadító közgondolkozást is. Egy ép kortudat, amely egy új, átfogó kultúr- históriai korszakban nőheti ki magát, ezt az alárendelődést mellérendeléssé kell, hogy változtassa. Hogy a személyes autonómia, mint a szuverén honpolgár létegészségét, és a politikai függetlenség, mint a nemzet létegészségét közösen szolgáló személyes és kollektív állapot jelenjék meg. Mit mutat nyolcvankilenc októberének (rajzolni kezdett) térképe (egy hosszabb korszakasz kiemelt pillanataként)? Először azt, hogy ha mégoly kis pontokon is rendült meg az a világállapot, — amelyben három földrész lakói a század közepe óta élnek — ez a megrendülés akkor is az egészt érinti. Magyarország, Lengyelország egy átmeneti pillanatra valóban a centrumba csúszott. Október egyik legizgatóbb vitája Csalog Zsolt és Lengyel László között zajlott arról, hogy milyen erőknek milyen szerepe volt (van) a megrendülés politikai fordulataiban. Azt hiszem, Csalog félreérti Lengyelt (de ezt majd ők megvitatják), mindenesetre úgy vélem, a fordulat alapja az, hogy a szocializmus (megtetézve a terror változataival, a személyes és nemzeti szabadságjogok ellen viselt offenzíváival) képtelennek bizonyult arra, hogy a modernizáció feltételeinek eleget tegyen. A magyar változás — mint a világ centrumot jelentő sok pontja között, az egyik „kis pont” — mögött a szocializmus egész csődje van, és fontos, hogy ezekről a pontokról sokkal átfogóbb világmegrendülés gyűrűzik tovább, semmint hogy (a térképrajzoló) csak az Elbától inneni elmozdulásokat rögzítse. Azt mindannyian látjuk, hogy a szovjetorosz parázsból még miféle új erdőtüzek lángolhatnak föl (valóban egy világbirodalom omlása közben). De azzal is szembe kell nézni, hogy a kelet-európai mozgások új helyzetbe hozzák az egész nyugati világot. Ne feledjük, a washingtoni, londoni, párizsi kormányhivatalokban, a bankvezérek és vállalkozók irodáiban, a katonai támaszpontok irányító bázisain, a tömegkommunikáció centrumaiban és (igen) a kávézókban, bisztrókban, hálószobákban nemzedékek nőttek fel, akik annak tekintették Kelet-Európát (a szocializmust a harmadik világban is), amilyen a kettéosztott kontinensen valójában volt. És most nemzedékeknek kell szembenézniük azzal, ami végbemegy. Vegyük már észre a deklarációk, viták, segélycsomagok, biztatás, bizalmatlanság mögött, hogy nem a bankvezérek, a politikusok és a katonai parancsnokok, hanem egyelőre maga a nyugati világ, az egész közgondolkozás tanácstalan. A Nyugat egy, a megrendülés előtti szocialista világra alakította ki a reflexeit, most kezdi keresni a reagálás új változatait, és bizonyos, hogy ez a saját létét is (némileg) át fogja formálni. A térképrajzolónak azt is látnia kell (felezőidőben), hogy milyen új viszonylatokban jelenik meg a német újraegyesítés esélye a változó Európában: a/ Bonn tudatában van annak, hogy Moszkva nélkül eldönthetetlenek a változatok; b/ London, Párizs — és talán Washington — összehúzott szemekkel figyeli egy, a kontinensen (újra) legerősebb német állam létrejöttének lehetőségét; c/ miközben Magyarország és Lengyelország számára létkérdés a bonni kapcsolat, működnek 35
