Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)
kus kontrollt, hogy a bornírt bürokrata meggyőzhető, mintegy morálisan megvilágosítható arról, hogy kiváltságai nincsenek arányban társadalmi teljesítményével’.” Mindennek alapján a félelem csökkentésének racionális vágyát és a szabadságösztönt, mint Bibó emberképének tartópilléreit a „szépen idealizált” utópiák közé sorolja. Ezek a tartópillérek önmagukban persze valóban könnyűszerrel minősíthetők utópiának, ám a mai kelet-európai, hazai változásokban mintha egy ilyen „utópiaháttér” előtt rajzanának az események, új viszonylatokat nyitva nemcsak a félelem csökkentésének és a szabadságösztön kifejezésének mindennapi lehetőségeiben, de a civilizációs változások felfogásában, értelmezésében is. Október másik fontos publikációja segít megvilágítani azokat a folyamatokat, amelynek előszínpadán szerep és személyiség ütközései, hátterében a korszakát változtató kultúra ellentétes-egymásbaúszó nagyobb tömbjei sodródnak. De ehhez össze kell foglalnom Ralf Dahrendorfnak a (Die Zeit alapján a Magyar Naplóban közzétett) gondolatmenetét: ahogy a liberalizmus (mint múltszázadi uralkodó politikai mozgalom) reformereje a kilencszáztízes-húszas évekre kifáradt, bénulni kezdett, ugyanúgy (még drámaibban) omlik össze évszázadunk nyolcvanas éveire a szocializmus, amely a liberalizmus halála után ugyan kitöltött egy hatalmas űrt, ám annak ellenére, hogy totális megoldásokat kínált, ezt nem váltotta valóra; mint ahogy „a totális megoldások sohasem működőképesek . . . arra jók, hogy mentségül szolgáljanak valamely kisebbségi uralom számára ...”; éppen a hetvenes évek járultak hozzá a szocializmus hanyatlásához, mert az évszázad szükséges és kívánatos változásai, ahhoz képest, amit különböző változataival nyújtani tudott, egyszerűen túl messzire mentek. A kapitalizmus folyamatainak megvoltak a magaslatai és a mélységei, hatalmas, gyakran fájdalmas, olykor elviselhetetlen volt az ára, de végül is részben teljesítette a modernség igényeit; ezzel szemben a szocializmus nem tudta a modernizáció két alapfeltételét, „a politikai részvételt és a gazdasági magánkezdeményezést” megteremteni, ezért: nem működőképes. Ez a kibékíthetetlenség már a marxi elmélet mélyén is megjelenik, amely szerint a francia és az ipari forradalom egy s ugyanaz, „a valóságban viszont éppen az az ország, amelyben az új gazdasági lehetőségek legelőször kifejlődtek — Nagy-Britanniáról van szó —, nem élt meg politikai forradalmat.” Továbbá: ma az tapasztalható, hogy „a politikai liberalizálódás nem vezet automatikusan gazdasági fejlődéshez, s valószínűleg a kettő ellentétbe is kerül egymással”, ami általános zűrzavarérzéshez vezet. Dahrendorf fölsorolja a kibontakozási esélyek — ma sokszor hangoztatott — alternatíváit (amelyeknek közös lényegük az, hogy szerencsés esetben egy válságidőszak után létrejöhet a gazdasági eredményeknek és a demokratikus politikai szabadságjogoknak egy előnyös kombinációja), majd hozzáteszi, hogy: a/ nem a kibontakozást szolgáló erők is lesben állnak, az előítéletek ereje, a konfúzus ideológiáké, sőt a fasizmusé, vagy — ami napjainkra inkább érvényes — a fundamentalizmusé; b/ „a befejezetlen modernség különös és gyakran ijesztő mozgalmakat kelt életre — mindenekelőtt a homogén társadalmi és politikai feltételek követelését. Ez nagyon könnyen népirtással érhet véget, mindenesetre fajgyűlöletbe csap át. ..”; c/ általában „bizonyos történelmi pillanatokban a kilúgozott, kimerült ideológiai építmény inkább vákuumot hagy maga után, s nem egy másik hatalmas eszmét. Ez a vákuum mindenféle szellemi hibridet és pszeudovallást magához vonzhat...” 33
