Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)

matosságában visszamenőleg is előhozhat olyan mindmáig végig nem gondolt hatásokat, válaszutakat, amelyeket már régen megválaszoltalak tartottunk. Németh Lászlóról irt két könyvem után talán van némi előzménye annak, hogy éppen az ő egyik gazdag alkotói periódusát hozzam példának egy olyan irodalmitársadalmi köztudat jelenlétére, melynek középpontjában nem a személyes szabadság, hanem a nemzeti függetlenség eszméje áll, mint történelmi adottság, és amely „még az előbbin keresztül is az utóbbi reprezentációjára törekszik”; illetőleg arra, hogy ez miként formálja az irói ént. A Tanú-korszak Proustról, Freud- ról, Gide-ről, és Rousseau-ról szóló esszéiben ő a saját énjének küzdelmein átszűrve foglalkozott személyiség és szerep reprezentációjának lehetőségével. Érdemes ezért újra nyitottá tenni egy’ már lezártnak tekintett kérdést: egy olyan közgondolkozás, amely a személyes autonómia kifejeződéseit is a nemzeti függetlenség, a sorskérdések kontextusa felöl közelíti meg, vajon milyen szívóhatással volt a Németh-pálya egy szakaszára; továbbá, hogy vajon szerep és személyiség a belső autonóm énben való reprezentációjának erkölcsi indítéka mennyiben befolyásolta őt abban, hogy egyrészt a mozgalmaktól (pártoktól, tömörülésektől, még szekértáboroktól is) mindig távol maradt; másrészt viszont kérdés, hogy művében a közvetlen politizálás színtereire kilépve (Debreceni káté. Kisebbségben, Második szárszói beszéd) miféle, a személyiség és a szerep közötti kompenzációk és kiegyensúlyozatlanságok (is) érvényesültek.

Mindezt már nem az Astoria kávézójában gondoltam végig, ahol a történésszel könyvéről beszélgettünk, s közben soroltuk a példákat (önmagunkat persze gondosan kikerülve) arra, hogy a szerep és személyiség egységére való törekvéseket ma miféle törések, csonkaságok, sértettségek, kölcsönös gyanakvások kísérik.

( Térképrajzolás felezőidéiben) Élesebbek a törések és a deformációk a korszakváltásokban, amikor a hanyatló kultúrákban kifejeződő élet jelenségek, és az újonnan jelentkező létmegnyilvánulások (melyekben már egy másféle civilizációs szakasz képe jelenik meg) a mindennapokban együtt jelentkeznek. Ma ezt a váratlanság is motiválja, mellyel a társadalmi-államszerkezeti fordulat végbemegy. A változások közös nevezője az, amit vértelen forradalomnak nevezünk. Amennyire ez a mánk és a jövőnk biztosítéka, annyira váratlan mindannak, ami még esztendővel ezelőtt is utópiának látszott, a realitása.

Október dobta elém Ludassy Mária Szabadság, Egyenlőség, Igazságosság című bölcs könyvecskéjét. Egyik esszéjében Bibó István általa „humanista utópiának” nevezett Az európai társadalmi fejlődés értelméről című munkájáról gondolkodik. Igaz, írása 1981-ből való (amikor még Bibó tanulmánya sem jelent meg Magyarországon), ám itt egy olyan történeti-bölcseleti és politológiai nézetcseréről van szó, amelynek az elmúlt esztendő eseményei adnak új aspektusokat. A filozófus (szövegösszefüggéseiben ugyan a burzsoá hatalom békés úton való megreformálhatatlanságáról, valójában azonban minden hatalom kompromisszumos átmeneteinek lehetetlenségéről beszél, mikor), mint mondja, „nem a bibói társadalomideál tartalmát — szabadságjogok és szocializálás, szakszerű vezetés és munkásönkormányzat — tartom utópisztikusnak... hanem a megvalósítás könnyed-kontinuus és békés-kompromisszumos folyamatához fűzött illúzióit. Hogy a kufárok önként kisomfordálnak a Testvériség templomából.. . hogy a nem is nagyon szakszerű szakigazgatás önként engedélyez egy igazán demokrati32