Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 13. Új évtized kapujában - esszésorozat)
Sándor Iván Vízkereszttől Szilveszterig 13. Új évtized kapujában í. . . . és már másnap, már harmadnap rárajzolja az Idő változásainak újabb ara- beszkjeit a hétköznapokra. Ugyanaz a történet a nyolcvankilences esztendőé és a kilencvenesé, miként összecsúsztak a korábbi évek is ezzel a most mögöttünk tudhatóval; megelőző és követő idő együtt, (miként egyszer majd elmondjuk): „mindezeknek valahogy lenni kellett. . s az év határpontján átlépve, ugyanabban az idő-térdimenzióban, az újabb napfelkelték és naplementék intervallumában a változó nemzedékek. Jól kell ezt tudni. Különben a sok töredéket-fordulatot, amely mögöttünk van, a sok töredéket-fordulatot, amelynek előtte vagyunk, nem töredékvoltukban éljük át és értelmezzük. Pedig a szellem köztudottan legnagyobbb tévedési lehetősége az, amikor a részt egész-nek tekinti, lemondva arról, hogy valóban valami teljességre törekedjen. Ne tekintsük hát másnak ezt az esztendőt, amelyen átléptünk, mint annak, ami: egyetlen naptári évnek. Hogy nem volt akármilyen, nem sorolható az évtizedek óta szürke esőként pergő évek közé? Szerencsére nem. Most láttuk, tudjuk, benne voltunk: miképpen változik egy korszak. Azt is megtanultuk a saját bőrünkön, hogy a História váltásai — bár valóban vannak napok, hónapok, amelyekben fordul az Idő — azért hosszabban elnyúló szakaszok. Itt most az a fontos, hogy miként az Első Világháború visszavonhatatlanul lezárt valamit, és napok, hónapok alatt újabb korszakdilemmákkal kellett szembenézni, miként 1945 lezárt valamit, s máris új korkérdéseket hívott elő; úgyanúgy most is . . . 1990 januárjában félszemmel nézünk már csak vissza erre a hihetetlen, elképzelhetetlen esztendőre, mert már az nyűgöz le, ami felé az Idő továbbsodor bennünket. Az elmúlt évtizedek (nemcsak négy évtized) elzárta a szellemet a végtelen változatainak érzékelésétől. Mi az, hogy a végtelen érzékelése? Hiszen a variációkról csak annyi fogalmunk lehet, amennyit el tudunk gondolni belőlük; s ma legfeljebb azt tudjuk elgondolni, hogy — azon túl, amit beszűkült-megmerevedett szellemiségünk, elég rossz kondícióban lévő felfogóképességünk jelez — még nagyon sok minden lehetséges. A huszadik század embere jó okkal sokáig azt gondolta, hogy „mindent tud”, minden variációt átélt (így vagy úgy, „innen” vagy „onnan”), nincs előtte titok, benne van abban az űrben, amelyben benne van, vagyis jól áttekinti azt a kopár létterepet, amelyen napjai leperegnek. Az egész civilizáció váltását (a teljes korszakváltozást) ma az sejteti meg, hogy nem 36
