Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 13. Új évtized kapujában - esszésorozat)
vagyunk olyannyira biztosak már a tapasztalatainkban. Tragikus gőg nélkül fordulunk a holnap felé: most gördül át (az egész) világ azon az antropológiaimetafizikai váltóponton, amelyen túl az, amit történelemnek nevezünk, többé nem fordítható szembe nemzedékek tapasztalatainak tükrével, mert valami végtelennek a része, amelyet nem tudunk elgondolni. Júniusban próbáltam ezekben a jegyzetekben szembenézni azzal, mit jelent az idő múlását (a történéseket) a valóságos történeti időn belül, vagy azon kívül megélni. A történeti időn kívül élő ember (csoport, néha egész nemzet) bárhogyan — akár ideig-óráig látszatra kedvezően — alakul a helyzete, azért tragikus, mert valamin kívül helyezi önmagát; arra kényszerül, hogy ne a saját valóságos történetét élje. Miközben talán nincs is tudomása róla: állva marad az időben. így alakulnak ki a mozgásképtelen tudatok, stagnáló kultúrák, leszakadó tájak. A ke- let-közép-európai nemzetek többsége — történelmében nem először — most újra „állva maradt”; ám ezúttal olyannyira, hogy ennek a századnak a harmadik negyedéhez már úgy érkeztünk el, mintha az „utoljára” felénk a lét és kultúra állandósult ideje volna. S most a nyolcvankilences esztendő fordulatában, a kilencvenes esztendő starthelyzetében, miközben Kelet-Közép-Európa ezt a dilemmát föl akarja végre oldani, az ezredvég az egész európai lét számára egy általánosabb (ugyan nem a kelet-európaihoz hasonlóan dermedt és nem is annyira a politikai, az államberendezkedések változataiban jelentkező), ám az emberi lét jövője szempontjából sok mindenre kiterjedő utoljára szituációba került. 2. Fölütöm az egy esztendeje leírt első oldalakat. Az akkori január tószínpadának helyére ennek a januárnak a tószínpada került. „Minden világos, mégsincs nappal” — idéztem Balassa Pétert. Új napszak közeledik, és semmi sem világos — mondanám egy év múltán. Akkor a szellem történései egy kimerevedett léttabló előtt; ma az események történései távolodóban a követésképtelen szellemtől. Az események rögzítője szerettem volna lenni. Úgy, ahogy egy ember átél és lát; de persze mások sorsából is figyelve. De nemcsak arra törekedtem, hogy tényeket dokumentáljak. A „működés” megfejtése is vonzott: menet közben figyelni, érzékelni a mikroelmozdulásokat-változásokat, és közben elhúzni a jelenség-függönyt a históriai-metafizikai háttér elől. Nemzedékeink megszokták, hogy ideológiai, jobb esetben szellemi kottákból olvassák ki az események zenéjét. Kották nélkül kerestem a történések felcsendülő hangjait; a persze nem a végső, ám a hiteles dallamot. Olyan szituációba akartam kerülni, amelyben nem akkor értelmezünk, amikor a jelenségeknek már elemezhető szerepük, minőségük van és kialakíthatják egymáshoz való viszonyukat, hanem akkor, amikor csupasz, ártatlan újszülöttek, lényegük az áttekinthetetlenség, és titokban tartják jövőjüket. Nem a felidézés, az életrekeltés, az újraalkotás ennek a módszernek a vezérszavai; inkább a sodrás, a követés, az alászállás. Kérdéseket csoportosítottam. De ezt úgy próbáltam meg, hogy az olvasó számára félreérthetetlen legyen az, kapnak-e választ is a kérdésekre; ha igen, akkor tisztázhassák magukban, megfontolandó-e a számukra a válasz, vagy elvetendő; és csoportosítani legyenek képesek mindazokat a kérdéseket is, amelyekre nem kaptak választ, sőt még azokat is, 37
