Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)
a kordont, hátrább a József nádor térnél álltak a rohamkocsik, amott a kút lépcsőjén beszéltek a szónokok, Kis Jánosra emlékszem, amint sápadtan, kínlódó mosollyal az arcán V-betűt formál két ujjával). A Műegyetem Budafoki úti kapujánál, ott, ahonnan harminchárom éve a néma menet elindult, Marián István koszorúzza meg az emléktáblát. Egymásba karolva megyünk át a Duna-parti főbejárathoz. Lassan tud csak lépkedni, másik kezével Hajnalba, feleségébe kapaszkodik. Februárban fölvillantottam már egyszer ebben a naplóban Csutak Kálmán negyvennyolcas honvéd alezredes arcélét, amint — miután túlélte az aradi várbörtönt, a Bach-korszak éveit, a kiegyezés utáni esztendőket — 1885. március 15-én a debreceni temetőben ősz fejjel, betegen fölavatja az első negyvennyolcas emlékművet. Ilyen egyszerűek a kényszerű metaforákból előbb nyíltabb analógiákba átemelt, s most már tényékként meghatározható pillanatok: itt áll az ötvenhatos honvéd alezredes, aki harcai idején is (körülbelül) annyi esztendős volt, mint a múltszázadi abrudbányai parancsnok, most is (körülbelül) annyi esztendős, mint a múltszázadi debreceni temető szónoka. Nem idézem szerény mondatait (nem a sorsáról, a szenvedéseiről beszél, mint mások este a Kossuth téren), rögzítem csak, hogy napfényes volt a Duna tükre, Mariánt fel kellett segíteni az emelvényre, s hogy azok, akik tíz, húsz, ötven, száz esztendő múlva egy sorban tudhatják a két (az ezernyolcszáznegyvennyolcas és az ezerkilencszázötvenhatos) honvéd alezredes nevét — miközben sorsukban az jelenik meg, amit Történelemnek szeretünk nevezni —, hogy a jövő nemzedékeinek is legyen valami fogalma róla, hányféle erő, akarat, meggyőződés, véletlen fut össze abban, amit FORRADALOMNAK nevezünk, idézek Bibó István börtönemlékezéséből: „Marián István cellatársamnak egy beszélgetés során — ő nagyon kétségbeesve várta a legrosszabbat — még én mondtam, lehetetlenség az, hogy téged halálra ítéljenek, mert ahhoz, hogy téged halálra ítéljenek, előbb halálra kell ítélni Maiétert, akit a szovjet hadsereggel való tárgyalópartneri minőségben fogtak el. Tehát lehetetlennek tartom, hogy a szovjet hadsereg hagyja, hogy őt kivégezzék. Ha pedig ez lehetetlen, akkor lehetetlen az, hogy téged kivégezzenek . . .” Aztán később, már az Ítéletek utáni közös börtönlét emlékéről: „Marián Istvánnal ideológiai eszmecseréket folytattunk az együtt töltött esztendő folyamán, sokat vitatkoztunk, nagyon szabályos marxista volt és engem különböző kérdésekben való álláspontomról vallatott...” Mit őrzök még erről a délutánról? Az emlék- és golyósöpörte házfalakat a Bródy Sándor utcában, miközben a Rádió előtti tömegben állok. Az ég keskeny csíkja, mint egy folyó szalagja. Bennem (abszurd módon) egy másik pillanat ködlik föl: állok (öt esztendeje) a Korinthosi-csatoma hidján, lenézek a meredek falak között csillogó vízvonalra; most (a Bródy Sándor utcában), talán mert az ég ugyanilyen keskeny szalag, lassan minden átfordul önmaga tengelyén, olyan alul vagyunk itt mindannyian az összezsúfolódó tömegben (ebben a fölkerekedő gyülekezetben), mint amilyen lent csak az lehet, akire (majd egyszer) úgy lehet lefelé pillantani, ahogy én néztem le a múltba a csatomapartról, odaérezve az idő kútjának mélyén nyüzsgő athéni, spártai, alexandriai gályák evezőseit. Egy lelkes, a forradalom emlékhelyszíneit meghatottan bebarangoló huszonéves ismerősöm később azt mondta, hogy (eltérően a Műegyetem és a Rádió előtti szónokoktól) csalódottan hallgatta este a Kossuth téren megszólalókat: túl sokat beszéltek önmagukról, személyiségük súlyával nem tudták igazolni a pillanatnak a magtik egyéni sorsánál nagyobb lét- és históriai dimenziókat mozdító erejét. 29
