Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)

Ez így volt. A bátor osztagparancsnok nem biztos, hogy történelmi személyiségi egy bizottmány éléről sok mindent lehet egy adott történelmi pillanatban átlátni, de nem bizonyos, hogy ennyi elegendő egy ország jövendőjének áttekintésére a másféle történelmi pillanatban. Nemrégiben olvastam Kovács István hatalmas tényanyagot mozgató könyvét A légiót, negyvennyolcról. Az egykori légióparancsnokok az életüket is kockáztatták a szabadságharcban, ami nem jelentette azt, hogy akkor és később alkalmasnak bizonyultak volna súlyos szerepre a kor hatalmi-politikai küzdelmeiben. Személyiségének hitelét közülük éppen az bizonyította be, aki ezt felismerte, és nem is vállalt képességeivel ellentétes feladatot. Ez a kegyetlen irreverzibilitás a história önmagát felemésztő tulajdonsága, még akkor is, ha a hajdani önfeláldozás, és annak későbbi, sokak számára értékesíthető szublimációja közötti teret nem egyszer holttestek és börtönrácsok töltik meg.

(Változatok személyiség és szerep közelítésére) Szerep és személyiség október síkjában megjelenő kapcsolódásai mögött mélyebbek, kiterjedtebbek a dimenziók. Az ilyen viszonylatokhoz mindig a korkultúra vonásai adják a hátteret. Az elmúlt félévszázadot ma még nem tudjuk mint kultúrhistóriai korszakot áttekinteni, de annyit már érzékelünk, hogy nem nélkülözte a különböző alávetettségtudatokat, a változó heroizmusokat, variációkat nyújtva a lét minden zónájára kiterjedő megvertségérzetnek és túlélési vágynak. Ha visszaemlékezünk rá, hogy Bibó már a század közepén hamis realistákra és túlfeszült lényeglátókra osztotta föl a magyar történelem hosszan elnyúló szakaszainak főbb magatartás-típusait, akkor nem kis nyugtalansággal fedezhetjük föl, hogy koralkonyunk újabb szakaszában ez a tipológia hogyan érvényesült.

Tudjuk, hogy egy korszak gondolkodása legátláthatóbban nem a bölcseleti, a tudományos, az irodalmi teljesítményekben, hanem a mindennapi életben, a megszokott dolgok felfogásának és kifejezésének formáiban nyilatkozik meg. Ha innen nézzük évtizedeinket, akkor úgy látjuk, hogy itt mindig mindenről minden elmondható volt (nem a felfelé való odamondogatás kritikájaként, hanem a fent- ről véghezvitt kinyilatkoztatás — az átverés — formájában); ebben a dekrétumvilágban semminek nem volt hiteles értéke, mindennek (azonnal) az ellenkezője is érvényes lehetett. Ha azonban a nehéz valóságból elfogadandó „realitás” lesz, ha minden kifordítható, és az értelmezések örökösen értelmezésre szorulnak, akkor közben elvész a megértés lehetősége, s a megértésképtelenség határozza meg a hétköznapokat. Fontos, hogy a személyiség és szerepek kapcsolatát is hatása alatt tartó megértésképtelenség távjai és váltószakaszai nem feltétlenül egyeznek meg a politikai rendszerváltás határhelyzeteivel. A hatalmi szerkezetben már régen fordulatok (akár visszafordítások) mehetnek végbe, miközben a kultúrtörténeti korszakok (benne magatartások, a mindennapi életben érvényes formák, létszokások, személyiségképek, szerepváltozatok) hosszan elnyúlóan őrzik korábbi jellegadó vonásaikat.

Az Astoria kávézójában beszélgetünk Borsi-Kálmán Bélával az Együtt vagy külön utakon című munkájáról. Kérdezi, milyennek látom a mai sikeres magatartásformákat. Ezen nem gondolkoztam még. Ő azt mondja, hogy a szociológia most két reprezentatív magatartást tüntet ki: az egyik a minden megnyilatkozásában eredményes és közfigyelmet keltő politizáló személyiség, a másik a „háttérit