Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Páskándi Géza: Patvarov vagy: a nagy nemzeti költő avagy: A Nagy Kompromisszum (II. rész)
Natasa: De ki tudta, s ki hihette ezt? Apám a karrierjét féltette . . . Nos: a felismerhetetle- nül összetépett idegen ember teste így került a koporsóba, amelyen a maga neve állt. . . Apánk ezért nem hagyta nekünk, hogy megnézzük a halottat.. . azt mondta, óvni akar ... Én még összemarcangolva is felismertem volna magát, Patvarov! (Feláll, átöleli.) Ó, istenem, de boldog vagyok! Könnyű, mint egy gyónás után! (Kis zavar.) De nem bűn-e mindig a könnyűséget keresni?! (Meditativ.) Patvari: Nem volt egy nyugodt éjszakám! Egyetlen nyugodt éjszakám! Hát inkább napközben aludtam. És átkoztam a percet, amikor eljöttem Barguzinból! Az mégis . . . egy szélvédett hely volt... A történelem szélárnyéka . .. igen ... és ott élt az egyetlen asszony, akit valaha is szerettem! És szeretni fogok ... Ha szabad ezt egyáltalán így mondani, ugye. (Tétovaság.) Natasa: Maga egyszer Párizst emlegette, hogy ott élne velem. És imé, én most Párizsból jövök! Patvari: Én meg, képzelje, ezt a háziasszonyomat állandóan Mitrofának szólítom. Annyira él bennem Barguzin . . . ( Távolba meredő mosoly.) Mi van Pjotruskával? Natasa (kis csókkal): Nagyon gyászolta magát. . . aztán bújában ő is elvette Mitrofát. . . (lassan kibontakoznak) Nem is kérdezi, miért jöttem? Patvari: Hogy lásson és hogy lássam! Natasa: Igen, persze ... de mégis . .. Patvari (kis szorongás): Miért jött? (Kis csend.) Natasa: Hogy magammal vigyem . . . magammal csábítsam ... ha még tart az a valami idestova két év után is . . . istenem, két éve nem láttuk egymást. . . Patvari: Dehát... hogy gondolja . . . miből éljek?! Igen, miből?! Natasa: Hát itt — miből? Patvari (nyel egyet): No igen . . . szóval, itt más .. . Natasa: Maga is tud zongorázni, Patvarov! Magyar dalokat... és kint a világban nemcsak orosz él, hanem magyar is ... A mi társulatunk is ebből él... A nosztalgiából, Patvarov. .. Akik a cár elől menekültek világgá — igen, azokból élünk . . . Nekik zenélünk, táncolunk ... ők pedig abból élnek, hogy emlékeznek ... A csapatban most én vagyok a főnök. Szerződtetem magát... A volt vándorszínészt! Ne feledje, mi mind szabadságpártiak vagyunk . . . (Kis csend.) Patvari: Ó, istenem, micsoda sorsok, micsoda világ! Natasa: Jön hát? Ma délben továbbállunk . . . Csomagoljon össze, jó? Patvari: De hát csak így — ripsz-ropsz? Hipp-hopp? Natasa: 1 aradlay! Magát nem egy csatából hozták hipp-hopp, és nem ripsz-ropsz hagyott ott engem?! Patvari: N em akartam mondani... de édesapja egy kicsit megfenyegetett... szóval.. . egy kicsit zsarolt is . . . hogy maga úgyis elválik tőlem és én mehetek a közönséges foglyok közé . . . Natasa: .Vie^bűnhődött szegény . . . Meghalt. . . Három hónapja már . . . (Zsebkendőt vesz elő.) Patvari: (in grendülten): Meghalt Iván Ivánovics? A legderekabb após?! Szerető apa, hű hazafi . . .? A nemes orosz lélek ...? Natasa: '.zavába vág): Igen, meghalt! Nem élvezhette sokáig unokáját. . . Droszidának ugyanis fia született Kuznyecovtól... A postán beosztottja lett a veje és apósa egy személyben, és apósának fia lett az unokája . . . Igen, ilyen bonyolult . . . lehet, hogy ebbe halt bele . . . No, de készüljön, Patvarov! Illetve: készüljön, Baradlay úr! Egy óra múlva magáért jövök! (Megcsókolja. Elsiet.) Patvari: Dehát! (Keze a levegőben marad. Áthangolja mondatát.) Dehát ott. . . ott a csatában is milyen gyorsan eldöntöttem, hogy Patvari leszek . .. De ki 33
